’LA DOPPIA ORA’: Kétszer 102 perc …
Kétszer, ugyanis ezt a filmet két alkalommal kell megtekinteni. No nem azért, mintha Giuseppe Capotondi megváltotta volna a világot - bár szerintem jelentős kirándulást tett a mai olasz film világában -, hanem mert mozijának struktúrája igencsak összekuszálja az ember műélvezet közbeni elképzeléseit. „Most akkor hogy is volt?”, „Ki? Kivel? Kit?” sorjáznak bennünk a kérdések, miközben már a stáblistát vizslatjuk. Vagy leülünk, és lepörgetjük agyunkban újra a filmet – helyére téve az események láncolatát -, vagy pedig – mint jómagam is – megnézzük újra.
S ha már jelentős lépésekről esett szó: a rendező szintén lépett! Az amerikai és olasz videóklippek rendezéséből kinőve (vagy csak kilépve) elkészítette első filmjét.
A ’La doppia ora’ egy bevándorló szobalány és egy volt rendőr (aki éppen biztonsági őr) viszontagságos kapcsolatát mutatja be, amelyről csak az idő, és a múlt szövevényes történései bizonyítják be, hogy bizony nem minden érdektől mentes viszony. „Dupla” és szerelmi órák; erkélyen lógó vörös takaró és önmagukat a mélybe vető lányok; madárcsicsergés és autókürt, temetés és hantolás. Párhuzamok képzet és realitás között
Capotondi a film-noir alapelemeire építve rémisztget, s vezet meg minket némi misztikummal átszőtt, bűnügyi és „szerelmi” borssal fűszerezett filmjében. Kicsit a stílusok egyvelege, eklektika a javából; kicsit utazás az időben fel, s alá, de mindenekelőtt utazás egy pisztolygolyón ülve az agy rejtett bugyraiba. Múlt és jelen, valóság és a valós dolgok tükröződésének keveredése. Láttunk már ilyet, de talán olasz rendező kútfejéből jobban esik ez is.
A 2009-es velencei filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját Kseniya Rappoport kapta, idén december 4-én pedig harcba szállt az alkotó is az Európai Filmakadémia Fiprexi-díjáért, azaz a feltörekvő első filmes rendező elismerésért.
