És erre a győzelemre nem is lehet másképp emlékezni majd, mint a fekete-fehér 10-es kapcsán. Ő volt az, aki ezúttal egyedül kibabrált a Reallal. A madridi szurkolók pedig, ahogy az csak a legritkább esetekben szokás, nyíltszíni tapssal díjazták a torinói csillagot, mikor Ranieri remek pillanatban, a vége előtt pár perccel, lehozta a bajnokot.

 

Az első gólját a behátráló védők közül lőtte el úgy, hogy Casillasnak csak kevéske esélye maradt, hogy a takarásban lévő csatárt lássa és a lövést idejében észlelje. Másodjára, egy szabadrúgásnál szörnyen állított sorfalt a kapus, így pedig esélye nem maradt, hogy odaérjen, hiszen öt-hat métereket nem tud repülni.

 

A Real nem tudott nyomást gyakorolni az olaszokra, a második félidőben azonban volt két-három olyan helyzet, amikor ideggyenge játékvezetők tizenegyest fújtak volna, de valami mindig hiányzott, ahhoz, hogy nyugodt lélekkel be lehessen fújni: egyszer Van Nistelrooy nem volt a labda közelében, mikor ellökték, máskor Legrottaglie fejelés közben lökte fel Raúlt, …

 

A meccsstatisztika a Real mellett szól, de mint annyi esetben ez megint csak fölösleges máz. És mégis vessünk rá egy pillantást:) lövések 19-6, kapu területe 4-3, szöglet 15-1, labdabirtoklás 66,6-33,4.

 

,,Nyertünk, nagy meccset játszottunk, gólt is rúgtam. Kell ennél több?... Örülök, hogy Maradona előtt rúgtam a gólokat, remélem, hogy gyakrabban fog jönni megnézni minket!”