Így fordította le Roberto Ruspanti, az udinei egyetem professzora a Nemzeti dal (Canto Nazionale) első szakaszát. Ő éveket tartózkodott itt, gondolom viszonylag jó, esetleg valóban jó körülmények között, utazhatott, voltak lehetőségei arra a nagyszerű munkára, amit végzett fordításain kívül is.

 

Viszont volt egy múlt századi szicíliai ember, Giuseppe Cassone, aki úgy alkotott hatalmasat, hogy gyakorlatilag egy szobában élte le életét huszonéves korától. Így fordította le Petőfi összes versét, így tanult meg magyarul (tessék neked kommunikatív nyelvtanítás!).

 

Cassone fiatalemberként, 24 évesen napszúrást kapott és ennek következményeként majdnem teljes mértékben mozgásképtelen lett. Szüleivel, testvéreivel élt, ők segítették a továbbiakban. Ő pedig nyelvek tanulásának (latinul, franciául, németül, oroszul tanult meg), fordításoknak és – nem túlzás – Petőfinek szentelte életét. És ennek a Petőfi-imádatnak köszönhette szerelmét.

 

Aki szeretné jobban megismerni kettejüket, annak ajánljuk a Petőfi Irodalmi Múzeum egy könyvét: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Ebbe a könyvbe vannak összegyűjtve a Margheritához írt levelek. Magyarázatra szorul ugyebár, hogy ki ez a Margherita. Nos, a szicíliai költő Margheritája egy pesti lány, nő Hirsch Margit. Ugyan Cassone nem találkozott vele, azonban kapcsolatuk, szerelmük élő, eleven volt. Hogy ezt ne mbembának kelljen bizonygatnia, érdemes beleolvasni a könyvbe, elolvasni azt. Négy év levelezése van benne (230 levél, 310 levelezőlap sűrűn teleírva, átlagosan kétnaponta egy üzenet). Hogy ne kelljen ecsetelni, zavartan szavakat keresni, íme egy pár idézet:

 

,,S most miután annyit beszéltem mindenféle, hogy úgy mondjam, kettőnkön kívüli dologról, hadd szólítsam meg egy pillanatra szíved, hadd mondjam el még egyszer, milyen nagyon szeretlek, hadd illessem hófehér homlokod legtisztább, legártalmatlanabb csókommal. Képzeld, múlt éjjel veled álmodtam, de olyan csüggedt és szomorú voltál, örültem hát, hogy hamar fölébredtem és aztán nem emlékeztem vissza az álomra.”

 

,,… álmodom… és te vagy az, imádott kedvesem, aki megadtad és aki táplálod bennem ezt a varázslatos álmot! Ha hálám jeléül tehetnék valamit, százannyi szenvedést kiállnék, mint amennyit eddig kiálltam, nyugodt szívvel alávetném magam a gyötrelmeknek! De semmit sem tehetek, én szerencsétlen, semmit, de semmit. Hogyan köszönjem meg, drágám, hogy olyan szép helyre tetted fényképemet? Tökéletesen előttem van szobád berendezése, tudom, hol s milyen képek vannak a falon; hiszen elküldted nekem szobás vázaltos rajzát, s így mindenre emlékszem, mintha ott jártam volna, sőt, ha lehunyom a szemem, mintha ott ülnék az íróasztalod melletti karosszékben, ha még mindig ott áll, vagy a kis szófán, mely a könyvespolc előtt van…”

 

 

A könyv két Hirsch Margit által írt levelet is tartalmaz. Cassone 1910-es halála után, a szicíliai család – Hirsch Margit kérésére – Pestre küldte a leveleket, amelyeket később megsemmisített. Az olasz költő levelei azonban fennmaradtak: Olaszországban több helyen is őriznek eredetiket, Magyarországon a Petőfi Irodalmi Múzeumban vannak példányok. Kiskőrösön szobra van a szicíliai költőnek.

 

Egy pár sor még a János vitézből (L’eroe Giovanni):

 

È ver, finora ho solo conosciuto il somaro,

Perché pastor son stato; ma son anch’io magiaro.

Ed il magiaro è certo per il cavallo nato,

E Dio per il magiaro il cavallo ha creato.

 

(Giuseppe Cassone, 1843-1910)

 

A szicíliai Noto városában, 1910. július 31.-én halt meg, ugyanazon a napon, mint a magyar szabadságharc költője.