És persze ott focizott Détári Lajos is, maradandót: gólokat lőtt, és olyan passzokat adott, hogy máig emlegetik. Ő azonban már a kilencvenes évek elején szórakoztatta a bolognaiakat. A klub története pedig 1909. október 3-án kezdődött.

 

Egy cseh származású manus (Emilio Arnstein olaszul) járkált Bologna utcáin, terein megpróbálva összegyűjteni labdát kergetőket, főleg diákokat. Volt esélye, mert ekkor kezdődött népszerűsödni a játék, ott játszott kinn a ma már krónikákba került Gradi testvérek, Puntoni, Martelli, és mit ad Isten Santiago Bernabeu testvére, Antonio is. Az elnök egy svájci lett: Louis Rauch. Svájcból jött a piros-kék szerelés is, mivel Arrigo Gradi odaát járt iskolába, és a schönfeldi Rossbach kollégium felsője ilyen színű volt. Gondolom, a barátoknak is szerzett a piros-kékből.

 

Egy évre rá már az Interrel mérkőzik a csapat, helytállnak, hiszen csak 1-0-ra kapnak ki, így részt vehetnek a bajnokságban. Derekasan helytállnak évről-évre, játékost adnak a válogatottnak, ami még akkor is nagydolog, ha azért nem volt akkora konkurencia, mint ma Cassano előtt; de mikor megérkezik 1920-ban a bécsi Hermann Felsner, akkor már komolyak a célok.1925-ben és 29-ben összejön a bajnoki arany is. Persze ehhez kellettek más feltételek is! Ekkor nőtte ki magát Angiolino Schiavio, 1922-től csak úgy lődözi a gólokat a válogatottban és az ő Bolognájában. A 34-es vébé-döntőn az ő gólja kellett a győzelemhez (Monzeglio is bolognai volt az aranyérmes csapatból, 38-ban pedig Andreolo, Biavati, Ceresoli nyert vébét). Nagyok voltak még a kapus Gianni, a gólvágó Della Valle, meg a középpályán Perin. A fasiszta rendszer egyik helyi frontembere szintén fontos volt a futballéletben. Arpinatinak köszönhető az új stadion, a Littoriale, ahol vébémeccseket is rendeznek.

 

Itt érdemes megjegyezni, hogy 1927-ben visszavonták a Torino bajnoki aranyát, azonban a második Bologna azt nem fogadta el. Történt ez Arpinati – akkor már a szövetség vezetője – javaslatára, nehogy megvádolják őt mindenféle visszaéléssel.

 

 

1934-ben jut elnöki pozícióba Renato Dall’Ara (igen, az ő nevét őrzi a mai stadion). Ő az a kategória, mint Moratti, Agnelli: évei alatt bajnokok lettek 1936-ban, 37-ben, 39-ben és 41-ben is, közben pedig európai serleggyűjtésbe is belefogtak. És ennek a korszaknak az egyik névjegye Weisz Árpád, a Solton született nagyszerű edző, aki már a Bologna előtt lekötelezte az olasz futballszeretőket: ő fedezte fel még az Interben Giuseppe Meazzát, a gólgyárost - nem magyarok találták ki. Neki köszönhette Meazza, hogy gyengébbik lábát nem csak támaszkodni használta. Weisz játékosként Padovában kezdett, majd az Interben folytatta, ahol egy sérülés miatt abbahagyta pályafutását. Weisznek zsidó származása miatt kellett elhagynia Itáliát. Párizsba menekült családjával (feleségével és két gyermekükkel) Hollandiában még edzősködött, onnan azonban munkatáborba került, majd Auschwitzban halt meg (a fasizmus alatt kellett változtatnia W-ről V-re).

 

Weisz csapatában dél-amerikai olaszok, mint Andreolo, Reguzzoni, Sansone, Reguzzoni a húzóemberek, de még mindig játszik és előre viszi az ügyet a derék Schiavio (337 meccs/247 gól 16 bolognai év mérlege). De a 38-ban világbajnok, bolognai születésű Biavati is ott van a bajnokcsapatokban.

 

A sorozat negyedik aranyérmét a visszahívott Felsnerrel szerezte meg a csapat (Weisz 5 fordulóig volt edző, ekkor kellett elhagynia Itáliát. Ez volt Weisz harmadik aranya). De még Weisz előtt is dolgozott edzőként a csapatnál számos magyar: Lelovics Gyula, Nagy József, Kovács Lajos, majd közvetlen a háború után Viola József és Lelovics ismét.

 

 

Egy kisebb szünet után pedig, az 1957-58-as idényben Sárosi György, a ferencvárosi legenda az edző. Szintén ferencvárosi volt a Bolognában az 53 gólt szerző (1947-50, 1952-54) Mike István (1945-ben a Fradiban 51-et vágott!!). Ő 1947-ben, talán különös, de hivatalosan ment Olaszországba, ott évről-évre remekelt, azonban 31 évesen tífuszt kapott, ami után nem tudta folytatni pályáját; Amerikába ment még a 60-ban, ott élt és ott halt meg (infók innen!). Az ő helyére jött Pivatelli, aki 56-ban gólkirály: 29 gólt rámolt be 30 meccsen.

 

Sárosi és Mike alatt még mindig Dall’Ara a presidente, sőt akkor is, amikor a végzetes és csodálatos eleddig utolsó bajnoki arany megérkezik, egészen pontosan 1964. június 7-én: ,,…az aranyért hihetetlenül kiélezett csata folyt az Internazionale és a Bologna között, ráadásul doppingvád érte a bolognaiakat. Dall’Ara elnök, aki korábban többször is infarktuson esett át. Akkor is orvosi megfigyelés előtt állott, amikor értesült arról, hogy a pontegyenlőség miatt az Olimpicóban ki-ki meccsen döntenek a scudetto sorsáról. Milánóba indult – orvosi engedély nélkül –, hogy Morattival egyeztessenek. A Liga székházában a prémiumokról folyt a beszélgetés, mikor Dall’Ara rosszul lett és meghalt. A Bologna az elnökük emlékének is adózva győzött 2-0-ra a bivalyerős Inter ellen. A milánói fekete-kékek vezetése egyébként a mérkőzés előtt és a bolognai elnök halála után azt szerette volna, hogy az utolsó kilencven perc nélkül mindkét együttes megkapja az aranyérmet.” (az idézet a Foci olasz módra című könyvből). Bernardini volt ennek a legendás csapatnak az edzője (56-ban a firenzeiekkel lett bajnok). A klasszisok pedig Bulgarelli, Janich, Pascutti, Tumburus, és a német Helmut Haller, illetve a dán Harald Nielsen. Erről a csapatról maradt fenn egy újságíró, vagy egy fejes méltatása a livornóiak elleni 7-1 után: ,,Így csak a Paradicsomban játszanak!” Bernardini az Interben Weisz játékosa volt, és gyakran emlegette hálásan a magyar mesterét.

 

Aztán szűk esztendők jöttek, főleg az eddigiekhez képest. A Coppa Italia hozott elsőségeket: 1970-ben és 74-ben.

 

 

Ezek után hanyatlás, szégyenszemre kétszer is a harmadik vonalba, a Serie C-be téved a gárda (1983-84, 1993-95). Közben, például mikor Détári ott volt, remek meccseket játszott a BFC, az UEFA-kupában is: Döme pedig színezője volt ennek a csapatnak, annyira ment neki, hogy cserekapitány is volt, pedig csak két idényt töltött el Bolognában.

 

A Serie A-ba történő visszatérés közben és után nagyszerű szakemberek dolgoznak a piros-kékeknél: Renzo Ulivieri, Francesco Guidolin, Carlo Mazzone. És ha lehet még nagyobb játékosok: Roberto Mancini, Roberto Baggio és Beppe Signori a példa kedvéért. Mancio első és utolsó bolognai idényében (1981-82) kilenc gólt rúgott, ami nem kutyafüle, hiszen 16 évesen mutatkozott be. Ennek ellenére csapata kiesett a B-be.

 

Az új évezred nem hasonlítható az aranykorhoz, de még mindig jók, ahhoz, hogy összeszedve erejüket kicsikarják a döntetlent a Juve ellen, Torinóban.