A Berlusconi-kormányok egyik erénye az - leszámítva az elsőt (1994 május-1995 január) -, hogy az olasz politikai hagyományoktól eltérően meg van az esélyük arra, hogy nem buknak meg, nem bomlanak fel, hanem így vagy úgy kihúzzák ameddig kell. Könnyen lehet, hogy ez most is így lesz – még három év van hátra –, de a mostani Fini-Berlusconi ellentét egyáltalán nem jelentéktelen.
Gianfranco Finit többen a balról is kifejezetten értelmes embernek tartják, és nem egy bohócnak, mint a nagyfőnököt. Fini – a PdL-be (Il Popolo della Libertà), vagyis a Szabadság Népébe beolvadt Alleanza Nazionale volt vezetője – mert nem azon az állásponton lenni, mint Berlusconi, például az Eluana-ügyben, de ellene fordult annak a gyakorlatnak is, mely szerint a képviselők egy hiányzó kolléga helyett kedvükre nyomkodják a gombokat (pianista, mondja ezekre az olasz). Nagy visszhangot keltett a jelenleg házelnök Fininek az a véleménye is, hogy szükség van az állam laicitásának megőrzésére. Ezt a véleményét a baloldalról sokan megköszönték.

A tábor (a PdL gyűlése) a végén szavazott arról, hogy engedélyezzék-e a párton belüli platformozást, azonban Berlusconi hatalmas támogatást kapott (158-13): vagyis nincs külön út a párton belül.
A feszültségesdinek az oka az lehet, hogy Berlusconi két tűz közé szorult. Egyrészt ott van az Északi Liga (Lega Nord), amelyik a helyközi választásokon nagyon jól szerepelt – Venetóban és Piemontban nyert –, és ezért pozíciókat akar (milánói polgármesteri széket például), illetve terveiket megpróbálják előtérbe tolni. Ugyanakkor ezek a mozgások sokaknak nem tetszenek, így a mérsékelt Fininek sem.
Erről a Fini-Berlusconi dulakodásról még annyit, hogy 2007 januárjában Berlusconi úgy emlegette fiatalabb kollégáját (Berlusconi 73, Fini 58), mint utódját, amennyiben megalakul a nagy jobboldali gyűjtőpárt. Ez a párt megalakult ugyebár, utódlásról azonban szó sem lehet.