Szokatlanul nagy a hírverés a jelen Sanremo (február 16-20) körül. Korábban voltak évek, hogy a közelgő parádét csak az jelezte, hogy október, november és december azzal a találgatással telt el, hogy ki lesz aki a színpadról levezeti a fesztivált: egy bige (például idén Antonella Clerici), vagy egy szépkorú ripacs (Pippo Baudo), esetleg egy vegyes csapat (Baudo-Michelle Hunziker). Néha valamilyen véletlen folytán valóban szellemes emberek (Bonolis) is frontvonalba kerültek.
Az idén viszont korán eldőlt, hogy a nagyon bögyös, nagyon hangos, nagyon lehengerlő, általában tévéstúdiók konyháiban tipegő Antonellácska viszi a prímet San Remóban (ott halt meg Nóbel Alfréd is), éppen ezért maradt hely arra, hogy más hírek, szenzációk vezessék fel a fesztivált. Mindenekelőtt kihirdettetik, hogy lesz dialektális dal, méghozzá nápolyi. Ninno D’Angelo lesz a tettes és a Jammo Jà a szám, amit énekel (igazából már korábban is volt dialektus, hiszen énekeltek ott már nápolyi dalokat, de most be is jelentik azt:). Aztán nagy hír az is, hogy egy olasz királyi leszármazott is énekel, ha már megengedték. Emanuele Filiberto, aki Szavoja, egy trióban fog énekelni arról, hogy ő szereti Olaszországot (Italia amore mio). Majd meglátjuk, hogy a monarchikus Olaszországot, vagy ezt a mait szereti.Másvalaki társadalmi érzékenységét viszi színre. A La Verità (Az igazság) című számával egy Povia nevű cantante Luana Englaro tragikus ügyét állítja középpontba megint. Azán ott lesz a liguriai fürdővárosban Toto Cutugno is.
Hogy az említettek már eleve hoznak magukkal garantált nézettséget, népszerűséget az tuti. Miképpen az is, hogy a sok-sok zsenge között feltűnik majd egy-két sláger, amelyet majd lehet énekelni a strandokon, olaszt tanítok is örülhetnek, mert lesznek mindenki által ismert cazonék, mert slágerek bizony születnek San Remóban. Hogy ezeket észreveszik a zsűritagok – gyakran szerepel mellettük a miope szócska, ami rövidlátót jelent –, az nem biztosított. A nézők szavazatai (voti popolari) már inkább érzékenyek a sikerekre.
A korábbiakban nem volt sikerük a következőknek: Celentano: Il ragazzo della via Gluck, Vasco Rossi: Vita spericolata, de égett Zucchero száma a Donne is, aztán mégis felkapta azokat fél Európa. Érdemes megnézni itt azt, hogy csápolnak a németek az említett celentanóra. Aztán a győzetesek közül is vannak gyakran emlegetettek: Modugno-Dorelli (Dorelli, alias Fülöp atya): Volare (1958), Bobby Solo: Se piangi, se ridi (1965), Celentano-Mori: Chi non lavora, non fa l’amore (1970), Al Bano-Romina Power: Ci sarà (1984), Morandi-Reggieri-Tozzi: Si può dare di più (1987).
Ez lesz a hatvanadik Sanremo. Akinek van raiunója az megnézheti!
