A tragikus esemény, természetesen, önmagában is döbbenetes élmény, azonban hasonlóan maradandó volt – sok visszaemlékező, mondja –, az a segítség, amelyet elsősorban a gyakran közömbösséggel, léhasággal vádolt fiatalok nyújtottak. Korábban megjelentek a helyszíneken, mint az állami segítség. Ők voltak az Angeli del Fango, a Sár Angyalai.

 

Firenzében a baj november 4-én reggel kezdődött. A kiváltó ok az egész Közép- és Észak-Olaszországot elérő esőzések voltak. Az emlékezések gyakran csak Firenzéről beszélnek, pedig a város egész környékén voltak halálos áldozatok, anyagi károk, de például Velencét is elárasztotta a víz. Magasabb dagályt, azóta sem láttak a lagúnák.

 

Annak ellenére, hogy 3-án éjszaka 11-kor már halálos áldozatai is voltak az Arno áradásának – Firenze mellett –, előtte, a délelőtt és a délután, szinte gyanútlanságban telt el, a helyi rendvédelmi szervek sem vártak olyasmit, ami reggel rászakadt a városra. Firenze egyébként is – mint az idétlen és nem idétlen katasztrófafilmekben – ünnepre készült, az I. világháború végének megünneplésére, ami 4-én lett volna.

 

 

November 4-én éjszaka 1 órakor vetődik fel először, hogy riasszák a várost, azonban a pánik elkerülése végett nem kerül sor rá. Rómába, a belügyminisztériumba futnak be a segítségkérő telefonhívások, de ott nem érzékelik igazán a veszély nagyságát. Az Ansa hírügynökség háromnegyed 4-kor adja hírül, hogy a kiáradt Arno Firenzébe ért. A reggel és délelőtt folyamán pedig már vízben az egész történelmi városközpont, és víz alá került, például az Uffizi képtár raktára is. Az árvíz egyes pontokon – a városon belül – elérte a hat méteres mélységet. Az ár este 8 óra körül kezdte elhagyni a várost, és tért vissza lassan medrébe. Előtte a városnak mintegy kétharmada volt víz alatt.

 

Az áldozatok száma nagyon hosszú ideig nem volt tisztázható. A hatóságok nem tették közzé adataikat, csak nemrégiben jutottak nyilvánosságra a városvezetés adatai. Ez alapján Firenzében 17, a környékbeli településeken pedig újabb 17 volt a halottak száma. A városi közbeszéd szerint ennél jóval nagyobb volt az elhunytak száma, amit annak tudnak be, hogy a belvárosi kirakatokból, illetve más helyekről is több bábút sodort el a víz, és ezek a tárgyak is az ár áldozatainak tűnhettek. A halottak egyértelmű többsége, nehezen mozgó idős ember volt, de volt, aki az ijedtségtől kapott infarktus miatt halt meg, illetve az áldozatok között volt egy 3 éves kisgyermek, akit édesapjának a karjaiból ragadott el az ár. Volt olyan, akit kimentettek, azonban visszament a házába, hogy vagyonából valamit magánál tudjon, és akkor érte el az árnak egy újabb végzetes hulláma.

 

Ami a kulturális kincseket illeti: a firenzei Nemzeti Könyvtár raktáraiban sok ősirat, könyv és mindenfajta egyéb anyag sárban volt, nagyon komoly mértékben megsérült Cimabue festett feszülete (80%-ban írja például az olasz Wikipédia), a Keresztelőkápolna Ghiberti (Lorenzo) által készített bejáratát, kapuját is tönkretette a víz, annak jelenlegi domborművei másolatok, mivel az ár gyakorlatilag az összes szobrocskát letörte a kapuról.

 

Ugyanakkor a firenzeiek gyorsan eszméltek, gyorsan magukhoz tértek, pár héttel később már szellemes feliratokkal csalogatták a vendégeket üzleteikbe, híres felirat az ,,Árak a víz alatt!”; Vízkeresztkor – ami Olaszországban a nagy ünnepek sorában van –, pedig a Ponte Vecchióra egy nagy szénnel teli zoknit akasztottak ki (a hagyományoknak megfelelően), az Arnónak ajánlva, gondolván, hogy: Az idén nagyon rossz volt!

 

A tragédia feldolgozásához szintén szükséges volt, néhány november 4-én történt esemény megismerése, újra és újra való elmesélése. Ilyen történetek a példa kedvéért: egy rendház mellett, a menteni igyekvő mocskosan beszélő emberek esete az imádkozó idős nővérekkel - a mentés sikeres volt; illetve a firenzeiek segítsége a börtönbe rekedt embertársaikon. A helyiek mentették a rabokat, felsőbb szintekre hívták, engedték őket, cigit cseréltek, egyszóval barátkoztak. Azonban vannak hírek arról is, hogy egyesek kihasználták az alkalmat és raboltak, míg a vész tartott; többeket közülük rajtakaptak, mások visszaszöktek a börtönbe. Egy rab halt meg az árvíz elől menekülve.

 

 

Több helyről is érkezett segítség a reneszánsz fővárosába, így Magyarországról is, de az Olaszországban lévő amerikai katonaság szintén segített, illetve például a német Vöröskereszt. Az összefogás erejét bizonyítja az is, hogy egy olyan nagy nemzeti cég, mint a FIAT szintén szerepet vállalt: akinek autója elveszett, vagy használhatatlanná vált 40%-os kedvezményt kapott, az új vásárlásakor, illetve, aki nem tudott újat vásárolni, az autórom megmutatásakor 50 ezer líra kárpótlást kapott.

 

A műkincsek javítása közben olyan szakembergárda verbuválódott, olyan felkészültséggel, hogy iskolát teremtettek. A polgári védelmet központosították, mert az árvíz alatt kiderült, hogy a korábbi szervezettség nem volt jó, gyakorlatilag semmire (riasztást, idejében, csakis a Ponte Vecchio kézművesei, aranyművesei, ötvösmesterei kaptak). Egy másik rendkívül jelentős következmény, hogy a Firenze környékén élők az állattenyésztés után váltani kényszerültek – miután állataik odavesztek – és kézművesek lettek, illetve kereskedni kezdtek, ami máig szép életre ad lehetőséget nekik.