Amaurit egy éve még az olasz válogatottba akarták. A brazilok is vívódtak, hogy van-e rá szükség; a Juve rá alapozta volna a jövő bajnokcsapatát, de csődöt mondott a brazil-olasz polgár. Alig lőtt gólt, s nem azért, mert sérült volt. 2008 nyara óta szorgalmas munkával elhitette magáról sokakkal, hogy egy haszontalan és tehetségtelen játékos. Küzdött, harcolt, s sikertelenségét, zavarát folyton azzal leplezte, hogy kezét feje felé emelve tapsolt társai felé.

 

Talán az volt a galiba, hogy folyton a kapunak háttal kellett fociznia, az volt a feladata, hogy társait kiszolgálja, máskor, hogy tartsa a labdát. Elfelejtette, hogy ő is lehet a kapura veszélyes – emlékszem, mikor az ötös sarkáról visszafejelte a lasztit a tizenegyespont felé.

Szerintem viszont egyszerűen annyi volt a hiba, hogy túlságosan magasra szállt, jól megégette magát, de most visszatért egy másik dimenzióba, s ott újra repülhet. Mert, aki látta a Chievóban (2003-6, Delneri is edzette), meg a Palermóban (2006-8, közönségkedvenc volt – alig akarták elengedni) az tudja, hogy ez az ember tud cselezni, tud harcolni is, s tud gólt is lőni. Meg kell nézni a hétvégi összefoglalót, s ott a bizonyíték. (jól meglepődtem látva azt, hogy a nápolyiakkal lett Serie A-játékos – Edmundo oldalán)

 

Válogatott ékköve már nem lesz belőle – harmincegy lesz júniusban –, de a Juve még visszahívhatja – kölcsönben van Pármában –, vagy eladhatja, mondjuk a Deportivónak, s ott egy jó kis hazai meccsen gólt lőhet a Realnak, s akkor majd mondhatja egy Juve-szurker: Húúúúú, pedig milyen szörnyű volt a Juvéban.

Valaki pedig hozzáteszi, hogy: Igen, igen, de...