Nekem nem ízlett! De elmondom egészében, hogy milyen volt a helyen eltöltött 15-20 percem. Az Arany metrómegállótól közelítettem, feltűnt egy olasz zászló, odamentem, betoppantam, s valaki rám kiáltott: Csáó dottore! Vigyorgott is hozzá az emberünk. Egy pillanatig nem értettem, hogy ezt miért kell mondani nekem (a poszt átolvasásakor már aktuálpolitizáltam is). Aztán odapillantva, ahová ő is fókuszált, látom, hogy pólóm a Doctor felirattal az ördögi 46-os dicsőségét hirdeti. Rögtön megbeszéltük egy-két szóban, hogy Rossinknál nincsen jobb.

Egy perc nem telt el, jött egy kedves kislány, a következőben pedig már jött is a cannolo siciliano. Egy csokival bélelt tekercsben érkezett a ricottánál sűrűbb töltelék. Ahol a – szerintem ricottás – töltelék kibújt, ott narancshéj volt. Kiskanállal kínálták, de nyilvánvaló volt, hogy az enyémnél sokkal ügyesebb mozdulatokkal sem lehet legyőzni a keményke ostyaszerű tekercset. Nem hagytam ott, mert nem volt rossz, de finomabb édességet ettem már.

Aztán, már megint bebizonyosodott, hogy számomra egy hely megítélésében sokkal fontosabb az elpusztított kajánál az ott lévő emberek kedvessége, jófejsége. Jó volt ott üldögélni, majszolni, nem tucc-tucc zenét hallgatni egy olaszországi rádióból. A menü áttekinthető volt és megfizethető (pizzák 1000 és 2000 között). Mikor a kasszánál fizettem, az engem ledottttorozó Mario – talán a tulaj volt – odajött s megbeszéltünk mindent: hogy este lehet meccset nézni, de nem érdemes, mert csak állva lenne rá lehetőség; hogy miért nincs Chievo-sál a falon; hogy jövök-e még vissza, s hogy elégedett vagyok-e.

Mondtam is magamnak, a Nyugati felé slattyogtva, hogy 1000 forint kicsit sok egy cannolóért és a pohárnyi vízért, meg azt is, hogy ügyesek ezek az olaszok: nem ízlett, drágálltam is, oszt mégis jó volt minden!