Egyik tanítványom, aki amúgy építész, valami olyasmit mondott, hogy Afrikában van egy olyan város, ahol olasz építészek megvalósították art decós álmaikat. És hogy ez a város Eritreában van. Óra után keresgéltem a neten, szép épületeket láttam, de igazán jó anyagot nem találtam. A minap viszont egy jó kis cikk összefoglalta nekem, amit tudni szerettem volna. Megosztom a tartalmat veletek.

Mussolini úgy gondolta, hogy afrikai gyarmatai egy-egy szép fővárost érdemelnek, ahol európai élet zajlik, európai épületekben (hogy a gyarmati időknek van-e hatásuk a mostanában is zajló migrációkra…). A mérnökök álmodoztak, tervezgettek, útra keltek és Eritreában, Asmara városában létrehoztak egy valóban európai arculatú várost. A mérnökök szabadon álmodozhattak, hiszen itt nem kellett figyelembe venniük a hazai rendelkezéseket, az engedélyezések jelentette akadályokat.

Elsősorban a 30-as évekről van itt szó, mikor mintegy 400 épületet húznak fel igen gyorsan, köztük a bürokráciát szolgáló hivatalokat, gyógyszertárakat, szerelőműhelyeket, mozit. Egy 1939-es népszámlás szerint 98 ezer helyiből 53ezren voltak olaszok.

És mivel ez a kis Rómának is nevezett város elzártan tengette napjait, sok, a változást ösztönző erő elkerülte a várost, így az épületek szépben egyben maradtak. Így történhetett, hogy az UNESCO ebben az évben felvette világörökségi listájára Asmarát.

És itt a talán legjegyzettebb épület, a Fiat töltőállomása, a vonal alatt pedig 20-30 fotó:

A nálam budapesti második helyre szorult Caffé Gianmario oldalán láttam ezt a megosztásra érdemes szentenciát,mellyel talán Fra Tiberio üzen Tibi atyánknak.

Aztán látom, hogy Olaszországban már sínen van az iskolakezdéses beszédeken idézésre nem alkalmas frázis: Az ivás mindig győzni fog a Rossz felett.

Hajrá!

Gyakran csak nagyzolásnak érzem, ha valaki frittatát mond, ha valaki dekantál vagy ha bukézik. Még ha lehet is érvelni a külföldi szakszavak vendégek előtti használata mellett javasolnám, hogy terjedjen a nyokedli is a gnocchi mellett-helyett-nyomában.

(egy 12-13 éves vidéki kissrác mondta vigyorogva nekem, mikor elmagyaráztam neki, hogy miben áll a gnocchi)

Azt a kérdést tette fel valaki, hogy készen állsz-e a független életre. Ha igen, akkor el tudod készíteni az alábbi 30 fogást. Gondoltam nekem való könnyűségű étkek lesznek itt és bizony jól gondoltam.

Ott találtam ezt az olasz rántotta receptet. Frittata di spinaci, jól hangzott, került legalább tíz percbe, finom volt, laktatott és tetszett is!

Lám, mi került tíz percbe. Összekevertem a spenótot (spar fagyasztott, végén majdnem szárazra facsargattam) a tojásokkal (4-et), a sóval, borssal és a reszelt majdnem parmezánnal, a serpenyőbe olívaolajat öntöttem, kicsit megmelegítettem, ráöntöttem az említett masszát, mikor éreztem, hogy nem lötyög, akkor egy tányér segítségével átfordítottam,még sütögettem három-négy percet és készen is volt.

Így! Ennyi! Basta! :)

Tényleg jó volt, ette mindenki,kislány (három és fél), nagylány és egy negyvenes.

Pár napja ezt a fényképet láttam a facebookon és gondoltam készítek egy olasz top 10-et lépcsőkből. Természetesen ez egy saját lista, de azért nehéz Michelangelo, a Spanyol Lépcső vagy a természet csodáját nem elhelyezni az első tízben. Nem mindegyiket láttam élőben, nem mindegyik saját fotó. Például a fenti, caltagironei (Szicília, Santa Maria del Monte) ötletindító lépcsősor is csak netes élmény.

2. A nápolyi Mannajuolo Palota meselépcsője a képen

3. Ez lenne ugyebár a római Spanyol Lépcső, amint helikopteren olasz órámat tartottam.

4.) Ez egy agyondicsért, amúgy tényleg szépre sikerült nápolyi metrómegálló (Toledo) mozgólépcsője. Átadása utáni hetekben a CNN a világ legszebb metrómegállójának mondta. Jó lesz elhinni!

5.) Michelangelo mindig is tudott valamit! :)  Például gyönyörű szép lépcsőt álmodni! Ez itt a firenzei Laurenziana könyvtár egyik lépcsősora. Ma is menő!

6.) Michelangelónál szebbet csak a Természet tudott! Ez a gyönyörűség az Amalfi-tengerparton van (Ha Amalfi,akkor Tündér Lala és Szabó Magda), tehát Nápoly közelében. Ha minden igaz,akkor a Sentiero degli Dei (Istenek ösvénye) egyik szakasza.

7.) A Contarini del Bovolo-palota az 1400-as években épült Velencében. Úgy tudom ennek a lépcsősornak a láttán mondta Da Vinci, hogy jó a csigalépcső, mert nem lehet a sarokba piszkítani.

A 8-ashoz két fénykép tartozik. Mindkét lépcsősor a Földalatti Nápoly-program keretén belül nézhető meg és használható, hogy megnézhessünk egy I-II. századi római színházat (IGEN, egy régi bérház pincelejárójáról van szó!!!!!!!!!!!). A második lépcsősor végén ott az az elképzelhetetlen szövevény, ahol a nápolyiak a második világháború bombázásai alatt hosszú-hosszú heteket töltöttek.

 9.) Sokan hiszik, hogy ez a lépcsősor ugyanaz, amelyiken Jézus ment Poncius Pilátus elé. Nekem Popper Péter jól sikerült regényét, a Pontius Pilátus testamentumát juttatta eszembe.

10.) Az eddigi sorrend szinte teljesen ötletszerű, de ha lépcső és Olaszország, akkor számomra a numero uno (itt 10.! :), a leg a velencei pályaudvar koszos lépcsője. Az emberfia befutott a vonattal, kijött az állomásról, lecsüccsent és a látványtól becsiccsent!

Pályaudvar mögötted és előtted.

Mondták, hogy menjek el a Little Italyba pizzázni, mert a hely nem valami, de a pizzájuk olaszul beszél. Így volt: a hely az nem gran che (így mondja az olasz, hogy nem nagy vaszisztdasz), de a pizza tényleg rendkívüli. Én például napoletanát ettem és talán életemben először fordult elő, hogy nem tudtam megállni egynél, hanem még egyet rendeltem. Ráadásul még egy nápolyit. :) Így történt!

Négyen voltunk, mind elégedettek voltunk ízeinkkel, csak egyikünk nem tudta megmondani, hogy miért nem tökéletes. Lehet, hogy ő másra is koncentrált az ízeken kívül. És ott volt már hiba! Ugyan a pincérlányok helyesek voltak, közvetlenek, természetesek, de voltak ajtók, amelyek csukva jobbak lettek volna, a falak csúnyácskák voltak, az ülőhelyem sem volt a legkényelmesebb.

A pizzaárak viszont 1000 és 2000 forint közé mind befértek. Négyen voltunk, borravalóval 11 ezret hagytunk ott, de mindenki ivott söröcskét, borocskát vagy tiramisut majszolt.

Little Italy, köszönöm, hogy vagytok! Jövünk még!

Este fél 9-kor az olasz rock egyik talán legnagyobbja Modenában koncertezik és a rai uno közvetíti is ezt!

Napi munkámra (tanítás, fordítás) készülve néha-néha belefutok néhány remekbe. Íme egy közmondás:

Vino vinello, tu sei rosso e bello, l’estate stai in cantina al fresco e l’uomo fai parlà mezzo tedesco. Bor, borocska, vörös vagy és szép, nyáron a pincében hűsölsz és ember, ha kóstol félig németül beszél.

A pápa tegnap Toszkánában járt. Azon a részén Toszkánának,ahol az 50-es években még nyomor volt, gyakori analfabetizmus és kiszolgáltatottság. Ebben a környezetben dolgozott Don Milani, azokkal a gyermekekkel, akiket gyakorlatilag kivetett a társadalom, az élet.

Aki kíváncsi Don Milani személyére, tanítására, egy keveset megtudhat egy régi posztunkból,a vonal alól.

A napokban lesz ötven éve, hogy meghalt Don Milani.

Az olaszfórum egyértelműen legnépszerűbb írásai azok,amikor Bud Spencer nevét megemlítjük. Ami még fontosabb: tényleg rokonszenves ember volt. Egy mai órámon, egy nápolyi olvasmány során ismét láttam a nevét. Nem tehettem mást, lefordítottam:

…

,,Néha a szó legszorosabb értelmébe vett büntető hadjáratok szerveződtek. Botokkal és a szemetesládák fedeleivel, pajzsokként használva vonultunk fel és átkeltünk a Santa Lucia utcán üvöltve,mint indiánok, lerohanva egy kis csapat lucianóit,akik labdázni akartak. Máskor viszont ők voltak,akik lerohanták a területünket és nekünk kellett védekezni.Egyike gyermekkorom legveszélyesebb játékainak a guaianella (bajkeverős?) volt: a Molosiglio kertecskéinél találkoztunk és egy adott jelre annyi követ dobtunk el amennyit csak bírtunk. A balsors nem is igazán az ezután bekövetkező sérülések voltak,hanem az amikor véresen hazatértünk és a hazaiak, szüleink megint megsoroztak. Nekem nagy szerencsém volt és egy bikaerős barátom:Carlo Pedersolinak hívták (ma ismertebb Bud Spencer néven), egy házban laktunk és ugyanabba az iskolába is járt. Carlónak békés természete volt és legalább tíz centivel volt magasabb nálam. Ezen utóbbi adottsága és alkata több, mint elég volt, hogy tisztes távolban tartsa a Pallonetto utca apacsait.”

…

A könyv címe: Vita di Luciano De Crescenzo scritta da lui medesimo. De Crescenzo legismertebb műve a Così parlò Bellavista. Életem könyve! Egyik.

Úgy hozta a sors, hogy idén elég sok Real-meccset láttam. Engem bizonyisten meggyőztek! Sokszor láttam őket hátrányban focizni és valahogy mindig behúzták, ha nagyon kellett. Elől félelmetesen erősek, ráadásul szerintem két legjobb-leghasznosabb emberük nem is ott játszik: Marcelo olyan formában focizik hónapok óta, hogy Roberto Carlos kutyafüle mellette és Isco is hétről-hétre előre-hátra hatalmasat teljesít.

Olaszfórumosként persze a Juvének szurkolok és mindenekelőtt Buffonnak. Hiányzik neki ez a Bajnokok Ligája-serleg nagyon. És ha meglesz, akkor alighanem Aranylabdája is lesz. Nagyon összeszedett csapat a torinói, le a kalappal a szakmai vezetés előtt, mert szerintem sokkal kevesebb pénzzel gazdálkodva – az európai óriásokhoz képest – nagyon jó csapatot állítanak ki.

Nem is okoskodnék tovább átadom a szót Evrának, az utóbbi évek legjobb kedvű Juve-játékosának:

Szia Totti, szia 10-es! Vasárnap elbúcsúzott a Romatól, a focitól. Nincs olyan sok labdarúgó a nagyvilágban sem, aki túlnövi azt, amit konkrétan tett. A gólokat, trükköket, cseleket, szabadrúgásokat, gyakran bunkóságokat. Igen, romanista testvéreim volt ilyen! :) Totti bőven-bőven túlnőtte.

Nehezen felejthető a hollandoknak Hollandiában az Európa-bajnoki elődöntőn kapuba pöttyintett tizenegyese. Eszelős, eszement vagányság volt az! Emlékszem ezer – na jó, húsz – 15-20 méterről ívelt, kapuba ejtett lövéseire. Mestermunkák voltak. Aztán múltak az évek, már nem rohangált ellenfelek mellett, de csak sokasodtak a rutinból, a zsenijéből fakadó gólok, gólpasszok. Szurkoltunk, hogy még ne hagyja abba, hogy vigyék vébére, ebére, mert még mindig ő a,....Most már nincs tovább, Robin Hoodnak, János vitéznek is vége lett egyszer. És persze Tottinak is megvan a maga Iluskája (kezdőbetű is stimmel! :).

De azzal kezdtem, hogy Totti túlnőtt saját teljesítményén. Olaszországban nem kell időjárásról, politikáról beszélni, hogy mindenki hozzá tudjon szólni a témához, ott van Totti. Ujjaiddal, egy megfelelő mozdulattal mímelni tudod, hogy hétvégén akkora gólt rúgtál, mint Totti szokta. Sarokkal vagy külsővel is úgy kell csinálni, mint Totti. De olyan is van, hogy úgy mesélsz viccet, mint a 10-es tette. Lényeg: nagymama, nagypapa, asszonyok és férfiak tudnak ennek az embernek a létezéséről, tudják, hogy hány gyermeke van, ki a felesége, hányas mez az övé, hogy kivel jön ki és kivel nem, most szelfizett vagy sem. És hogy római. Ő lett A Római! Szerintem, mert a hétköznapi ember tud vele azonosulni. Szerintem Ronaldóval nehezebb vagy mondjuk Maldinivel nehezebb volt. Más-más okok miatt.

Számomra a legkedvesebb Totti az, amelyik egy gyermeksereg közepén áll és valamennyi mez hátán az ő neve virít és a 10-es. Mivel a római klublap fényképe volt biztosan egy beállított helyzetről van szó, ugyanakkor tudom, hogy igazi is lehetett volna. Mert lehet, hogy a felnőttek többségének ő egy pletykatéma, de az olasz gyermekeknek álom és remény. És így lesz ez még néhány évig.

Én is köszönöm, hogy pályán voltál a félmúltunkban!

Márai éveket lehúzott Nápolyban és Nápoly közvetlen közelében, megismerte alaposan a helyieket, a helyi hangulatot és – ami talán fontosabb – az állapotokat.

Márai jön: A nápolyi bolhapiacon, ahol mindenféle gyanús holmit árulnak gyanús emberek, az újságíró megkérdezte egy őgyelgő lazzaronétól, miből él. A nápolyi alvilág statisztája elmondja, hogy ad és vesz, elég jól megy a sora, mindig akad áru és vevő. De hiányérzete van, mert már elmúlt negyvenéves, és már nem elégíti ki ez a foglalkozás. A kérdésre, mi hiányzik, ezt felelte: a „sciopero" – a sztrájk.

1979 volt.

Ha valaki kétségbe vonná, hogy Máraink velejéig ismerte volna a Nápolyi Embert, akkor olvassa el a San Gennaro vérét. A poszt idézete a Naplóból (1976-1983) való.

Ebben az utcában lakott Nápolyban Márai Sándor.

Hallottam lesajnálólag beszélni embereket Cataniáról. Nem volt igazuk, mondhatom egy három-négy napos kirándulás után. Van itt majdnem minden: finomságok, széles jól megtervezett sugárutak, omlatag sikátorok, görög színház, fél római amfiteátrum, vár az 1200-as évekből, menő metró, barokk ezerrel… és egy gyalogos számára gyakorlatilag elérhetetlen tenger. Viszont ott az Etna!

Ami látványban leginkább megmaradt számomra, az a Via Etnea sugárútja. Csak ellenőrzésképp néztem meg, hogy mikor épült, hiszen egyértelműnek tűnt, hogy a barokk idején vagy egy földrengés után vagy az Etna működése miatt. Földrengés volt az ok (1693). Hosszan metszi ketté a várost, mentén gyönyörű főleg barokk paloták vannak, de hibája, hogy nem fut ki a tengerpartig. Egyik felén az Etna látványa, másikon pedig az elefántos tér. Merthogy a város címerállata egy elefánt.

Az elefántos térre már-már kifut a halpiac szaga és gyakran, hangja. Elképesztő élet van ott: alkudozás, portékadicsérés ezerrel, aggódó, mosolygó arcok, röhögés, viccelődés, szellemeskedés, méricskélés, kevés turista, dialektus, délutántól tömött vendéglők és – amit még nem láttam – talán trófeák, mármint halasak. A halpiacra befutó utcákban, a környező utcácskákban pedig zöldség és egyéb ételek piaca, testes férfiakkal, fiatal tanoncokkal, néhány kofa. Sajtok, olaj, olajbogyók tömkelege és szicíliai szózuhatag. Ez számomra utolérhetetlen hangulat, ami az olasz tengerparti városokat illeti.

Pedig volt élmény most is, dögivel. A görög színház például! Eső volt, zuhogó eső, aminek utólag hálásak is voltunk: először, mert ilyenkor nincs jegyvétel, ingyen lehet bóklászni a lelátók alatt, illetve a színpad mellett, de jó volt azért is a zuhé, mert így láthattuk, hogy a színpadtér még mindig tökéletesen felfogja a vizet (a színpadtechnikának ez része volt akkoriban). Döbbenetes volt látni a több ezer éves falak, oszlopok védtelenségét. Ázott, csöpögött minden, néha pedig úszott. Észbontó volt látni, hogy sok-sok lakásból, házból erre a csodára látni rá minden reggel. Hál’Istennek gyakran a csóró embernek, korrektül mondva: kevésbé tehetősnek is otthonról ilyen látvány jut.

Előtte láttuk a Santa Maria della Rotonda egészen fura épületét. Húsz-harminc méterről ránézve fürdő vagy – Szicíliáról lévén szó – mecset is lehetne, de hát ott van rajta a kereszt, így tudjuk, hogy keresztény templommal vagy valaha volt templommal van dolgunk. Aztán rájövünk, hogy a bizonytalanságnak igenis van-volt oka: igen, volt fürdő is ez a falgyűjtemény, volt templommá szentelve az épület, volt befalazva a bejárata, és aztán évszázadokkal később, megint szükség volt rá imahelyként. Ma egy kísérő nélkül, ingyen látogatható épület.

Finom kávék, finom falatok, aztán jöhetett a második nap.

Az Etnát vettük célba. 35 eurótól kellett megszabadulnunk, hogy a busz felvigyen a 2000 fölötti menedékházhoz. Igen, 2000 és csak a menedékházak és csúcs még sehol, mert az Etna 3348 méter magasan tornyosodik, hegyeskedik. Most jut eszembe, hogy a repülőről láttuk őt, egy narancssárga vagy talán rózsaszín pontként és alatta egy látványos széles rövidebb folyammal.

Ponyvás busszal vágtunk neki, amolyan városnézővel: be is mutatták nekünk a várost ötnyelves választékból, közben andalított a nyelvvizsgazene. Aztán kapaszkodtunk a hegyre, előbb beborult, szitált, majd csöpögött. Aztán beazonosítottuk, hogy ez már hó és közben dörgött, aztán ömlött a hó.

Mire fenn voltunk, tudtuk, hogy néha viharos a hóesés. Jó volt bemenekülni a menedékházba és ott emberes ebédet (kolbász, oldalas, szalonna,… zöldséggel) eltüntetni, közben leskelődni, hogy odakinn mi van. Esett, de néha lassabbacskán. Így felmerült, hogy meg kellene nézni az 5-10 percre lévő krátert. Szélcsend volt, minden élvezhető. Menetelés a célunk felé, aztán megmozdult a szél és már kaptunk is arcunkhoz a kezünk, mert szúrt a hó, de nagyon. Méregettük mennyire lehet az a kráter, de látni alig 20-30 métert lehetett. Aztán feltűnt és aki előre menekült tornacipőjében megnézte a krátert, követ hozott és mentünk vissza a melegbe.

Amúgy a drótköteles magasabbra jutás lehetetlen volt, így a tovább dzsippezés a tehetősebbeknek sem volt választás.

Visszafelé, miután sietve összeszedtek minket – mondván, hogy nagyobb vihar jön –, azon méláztunk Európánkban van-e még olyan ország, ahol felengednek minket ilyen körülmények között ilyen helyre. Nekünk nincs Etnánk, nyugtattam magam.

Este egy gyatrább pizzázóban ettünk, felfedezve, hogy Szicíliában is lehet nem szenzációsat enni.

Késő délután tengerpartot akartunk, de… Séta, pontosabban egy út melletti kellemetlen gyaloglás után megkaptuk azt, mire vágytunk (talán egy óra volt a marcia su mare). Gyönyörű még akkor is, ha a kiadós homokos part szeméttel van tele. Playának nevezik ezt a szakaszt a helyiek és nagyon könnyű elképzelni mekkora élet lehet itt nyáron, hiszen a motorinókkal kicsit könnyebb kijönni ide, mint talpas magyarként.

A hazajövetel napjára a városos nézelődést, a múzeumozást és a halazást tűztük ki. Megnéztük az amfiteátrumot, melynek különféle részei a központi részétől százméteres részekben itt-ott lelhető fel – egyikük egy vendéglő mögötti hátsó udvarban.

Az Ursino vár gyűjteménye biztosított egy boldog másfél órás programot: nem volt hihetetlenül gazdag kiállítás. De megcsodálni egy 1200-as évekből közénk csöppenő használati tárgyat, párszáz éves cipőt, egy spanyol nemes fegyverét, esetleg egy néhány száz éves kártyát, az mindig lehengerlő. A festészeti rész feledhető volt, de megbeszélni a képeket, azok témáját, jó időtöltés a hazaútra készülve.

Kagylóleves, sült halacskák, fehérbor, majd tengerkeresés, könyvesboltban kutakodás, olvasgatás, aztán már rajta is voltunk a reptérre vivő buszon. Pár óra és minden cataniai élmény meséléssé lényegült át.

Húúúú, de frappáns ez a vég, ironizált mbemba s elment lefeküdni.

Pár hete a raiuno egyik reggeli műsorában hallottam egy tragikus történetet, amelyik a szenvedők jóvoltából gyönyörű példává kerekedett.

Egy amerikai család – házaspár és két gyermekük – Olaszországban turistáskodott; Szicíliában utazva, miután helyi bűnözők autójukat összetévesztették egy ékszerkereskedő autójával,  meglőtték a család akkor 7éves kisfiát, Nicholas Greent. Néhány nappal később egy messinai kórházban a kisgyermek meghalt. A szülők bár nem készültek fel a donorság kérdésére, ösztönösen igent mondtak és ezzel hét ember életéhez járultak hozzá, kinek szószerint életet adva, másnak látást.

Jómagam a szívátültetéses ember (Andrea Mongiardo) életéről hallottam pár szót. A rendkívül gyenge, alacsony fiatal miután megkapta új szívét gyorsan nőni kezdett, erős lett és huszas évei környékén egyetemet végzett, munkát kapott. Pár hónapja halt meg, az életet adó műtét után mintegy bő húsz évvel.

Kép a fanpage.it-ről. A hivatkozás alatt egy az édesapával készült beszélgetés.

A tragédia nemcsak a családra és a szerveket kapókra gyakorolt óriási hatást, hanem az egész ország társadalmára: a donorok száma hatalmasat ugrott, az olaszok elkezdtek sokkal tudatosabban viselkedni ebben a témában (korábban egyáltalán nem volt elterjedt a szervdonorság). Ma sok-sok közterület őrzi Nicholas Green (1987-1994) nevét: hidak, terek, parkok, utcák, illetve óvodák,  iskolák, játszóterek (az olasz wikipédián ott a lista). A raiuno említett műsorában szereplő újságíró édesapa máig járja a világot és tartja a kapcsolatot a kisfia szerveit megkapó emberekkel, hozzátartozóikkal.

Köszönjük a példát az amerikai családnak!

Vannak már fontosabb vetületei életemnek, mint az olasz csapatok sorsa, de este megint beleremegtem ebbe a sorsolásba: Barcelona-Juventus!

Április 11-én Torinóban kezdenek a felek, visszavágó pedig 19-én. Chiellini remélem jól megszorongatja a színész Suarezt, Bonucci pedig jól vezényli a védelmet, Buffon pedig dologtalanul mosolyog a kapuban. Nehéz elképzelni, hogy így legyen, én mégis megpróbálom elképzelni, hogy a két meccs inkább Higuainról szóljon. Emlékeztetőül: fogalmam sincs, ki játszott 2003-ban a Barcában vagy a Juve tizenegyében, csak Zalayeta maradt meg az emlékeim videójában.

Ritka izgalmas ez a meccs, de a Leicester-Atletico, a Bayern-Real, de a Monaco-Dortmund sem utolsó.

Magam is csak csodálkozok, hogy a bajnokságban rendre kedvezményezett Juvének hogyan tudok szurkolni, most mégis ez van: HAJRÁ JUVE!!!!

mbemba egy lassan 3 éves kislány édesapja, így jobban megbecsüli szabadidejét, mint mondjuk 10 éve. Sokkal jobban. Hogy posztot írjon, ahhoz sok minden  kell. Roberto Baggióra szívesen szánok félórát, mert ez a zseniális focista sokkal többet adott annál, hogy ennyivel ne adózzak neki. Roberto Baggio ma 50 éves!

A Gazzetta fotóján a Vicenza játékosaként.

Mi maradt meg fejemben erről a játékosról? Hogy zseni volt! És hogy elteltek hosszú-hosszú évek, amikor az olasz válogatott, a Juve, az Inter és a Milan meccsein főleg tőle vártuk a varázst, illetve, hogy ez a jóember folyton vitába áll a játékrendszerekkel és ezáltal az edzőkkel, főleg a folyton villogó szemű – egyébként tényleg zseniális – Sacchival. Nekem egy Lippi-féle történet ugrik be: a későbbi világbajnok (sokat mond a tény!) edző egy figurát akart gyakoroltatni edzésen, mozgások erre, mozgások arra és amarra, elmozgás, keresztezés, biztosítás hátul, satöbbi, ő azonban egy 60 méteres passzal gólt lövetett, talán Vierivel. Mindenki ámult-bámult, majd tapsolt, Lippi azonban gyorsan az öltözőbe küldte a 10-est.

Emlékszem arra is, hogy rengeteget volt sérült a nagycsapatos években. Talán nem véletlen. És akkor jött a Bologna és a Brescia. Két emberléptékű város, emberléptékű klubokkal. Addig csak bámultam Baggiót, onnantól tiszteltem és tisztelem máig. Alázat, szelídség volt látható és valami mérhetetlen klasszis villogott hétről-hétre.

Hogy ez a békesség honnan származott? Volt, aki szerint buddhista hite miatt volt ez a hozzáállás. Egy korábbi csapattársa mesélte – szerintem a buddhista választás előttről – a tényt, hogy Baggio a kora reggeli edzések előtt rendszeresen szakított időt az imára.

Tény az is, hogy Foci olasz módra könyvem nagyinterjújának alanyát keresve, a játékosszövetség intézőjével telefonon beszélgetve tudtam meg, hogy Baggio és Gentile (a 82-es világbajnok) azok a sok-sok játékos közül, akik rendszeresen segítőkészek. Akkor hosszabb időre Argentínába ment emberünk, így maradt Gentile.

Visszatérve Baggióra, az első gól, amelyik eszembe jut tőle, az a 90-es vébén a csehszlovákok ellen lőtt nagy szerű alakítás, amikor félpályáról indulva a nagydarab cseh és szlovák védők sózsákként dőlingéltek cseleitől, ő pedig belőtte. Utána jött még több száz gól.

Örülök, hogy láthattam Baggiót, így kívánok neki további, egészségben töltött éveket!

Az említett gól:

Vannak olyan közegek, amelyeket jóformán nem is ismerünk, mégis van róla véleményünk. Gondolunk róla valamit és örülünk, ha visszaigazolnak. Én legalábbis így vagyok ezzel!

Egy rövidke interjú készült pár hete a repubblicában Oliviero Toscani világhírű fotóssal, annak apropóján, hogy Deddeh Howard fekete modell lány, bizonyítandó a manökenek világában lévő rasszizmust, kampányt indított. Ennek keretén belül híres képek hasonlóját készítette-készíttette el. Az általam látott két kép alapján az olaszfórum egyszemélyes zsürije is úgy látta: ezúttal szebb a fekete!

De a lényeg számomra Toscani mondandója volt. A következőket állította: ,,A rasszizmus létezik, azért is, mert a nagy ügynökségek (divatházak) úgy gondolják, hogy fekete modellek szerepeltetése nem segít az eladásban… Nekem úgy tűnik, hogy az elsőszámú probléma a hirdetések világában az anorexiás modellek.”

Aztán nyilatkozatában voltak még ilyen sorok is: ,,Igen, azért is van kevés fekete modell, mert a szépségnek létezik egy konformizmusa, amivel nem sikerült túllépni a Barbi-baba sztereotípiáján. Ha jól megfigyeljük, akkor láthatjuk, hogy a női szépségideál igen szűk korlátok között mozog, és ismét visszakanyarodunk az említett babához. Senki nem akar egyedi, különleges lenni, maguk a modellek is azzal takaróznak, hogy így tetszenek a férfiaknak és végül csak karikatúrák lesznek.”

Nem mbemba mondja, Toscani!