Budán, a Retek utcában van egy Szent Ferenc gyógyszertár. Amit ott láttam – most nem a gyógyszerek árára gondolok – meghökkentett! Assisi Szent Ferenc szobrának elhelyezése szerintem gyalázat.

Aki csak Zeffirelli filmjét látta (itt a film, címe magyarul: Napfivér, Holdnővér), tudja, hogy Szent Ferenc ennél sokkal-sokkal többet érdemel.

Amúgy önmagában az is feszegetendő kérdés lenne, hogy Szent Ferenc szellemisége mennyire összeegyeztethető egy mai patika működésével, szemléletével.

És mégis, ha valahol ez az Assisiből való ember feltűnik, van remény!

Kérés érkezett az olaszfórumhoz Osvárt Andrea producertől, hogy segítsen egy film népszerűsítésében, mi pedig nem vagyok semmi jónak elrontói.

Január 12-től játsszák a Puskin, Tabán és Kinocafé mozik, valamint pár helyen vidéken is: Sárospatak, Szombathely, Szentendre, Kecskemét, Miskolc. Bemásolom az infókat:

Madeleine (94', IT-HUN, dráma)
Eredeti nyelv: olasz/francia, magyar felirattal vagy szinkronnal (mozitól függ). A 2011-es nagy presztízsű Golden Rooster Award "Best Directing" kategória győztes rendező-párosának: Lorenzo Ceva Valla és Mario Garofalo legújabb, olasz-magyar koprodukcióban készült filmje.

Madeleine, és tinédzser nővére Sophie, Adriana nagymama vidéki házában töltik a nyarat Észak-Olaszországban. Szüleik elváltak. Apjuk a városban él, és munkájából kifolyólag nem ér rá meglátogatni a lányokat, míg anyjuk épp Franciaországban nyaral új barátjával. Az apa utáni vágyakozással teli unalmas vidéki hétköznapokat csak pár apróság dobja fel, mint például egy páva, akinek a hangját rendszeresen hallják, viszont sosem látják. Egy nap Adriana nagyi rosszul lesz. Az aggódó unokák orvost hívnak, aki viszont sokkal több érdeklődést mutat Sophie iránt, mintsem a nagymama iránt. A lányok nagyon megijednek, egyrészt a nagymama állapotától, másrészt az orvos viselkedésétől, és úgy döntenek, elszöknek hazulról hogy megkeressék és hazahozzák apjukat. A kalandos út után apa és lányai együtt térnek vissza a vidéki házba, hogy a nagymama mellett legyenek és hogy újjáépítsék túl korán megszakadt kapcsolatukat.

Nézzük meg!

Így! :)

Király Erzsi. Király tanárnő.

Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb megaláztatása volt, mikor az egyetemi felvételiről kihajított, mint azt a bizonyos macskát szokták (no, nem a mi családunkban). Sajnos engem viszont csakazértis fából faragtak, meg nagyon más ötletem sem volt, a videotékában pultolás vicces, de marha unalmas meló volt, úgyhogy szeptemberben csak beiratkoztam a nulladik évfolyamra.

Csak nem emlékszik rám! De emlékezett. Mindenre. És az első vizsga után durván zavarba ejtő dicséretet kaptam tőle. Mindig iszonyatosan vágytam az elismerést, de ha úgy igazán meg is kaptam, egyből nem hittem el. Minek mond ilyeneket, amiket meg sem érdemlek?! Aztán két év múlva, mikor az első tárgyához értem az egyetemen, még mindig emlékezett. Mindenre. Én akkor sem hittem neki a dicséretet, de azért nyilván borzasztó jól esett. Újra elhittem, hogy a gondolataim többet érnek, mint a tankönyvi elemzés, és az irodalom tényleg erről szól.

Tudtam, hogy csak vele élhetem túl a szakdolgozatírást, aki akkor, amikor még az e-mail úri módi volt, éjfél után is küldözgette a javításokat, mert ugye mikor máskor írnám, mint az utolsó pillanatban. Szerettem volna neki valami szép ajándékot adni búcsúzóul, ami rólunk szól, és mindarról, amit kaptam tőle. Jóval az államvizsga után sem volt jobb ötletem, mint egy Boccaccio kötet, amit Rómában vettem. Rögtön a reptéren át is adhattam volna, hihetetlen módon ugyanis akkor épp együtt repültünk haza. De én még írni akartam bele valamit, valami tökéleteset, ami persze nem létezik... most már tudom, és arról a könyvről biztosan mindig ő fog eszembe jutni.

Prof. Dr. Király Erzsébet professzor emeritus, az ember, aki a szüleimen kívül mindig, igazán hitt bennem, tegnapelőtt délután meghalt.

Az emlékezést Rávai Zsuzsanna írta

Gianluca Pagliuca, a kilencvenes évek olasz focijának egyik igen-igen karakteres figurája tegnap 50 éves lett. Nekem, mint a bolognaiak kapusa maradt meg leginkább, pedig tudom, hogy a Samp és az Inter kapusaként ért el többet.

KEK-kupát – igen, volt ilyen :) – nyert Vialli, Mancini, Lombardo, Katanec, Vierchowod csapattársaként, majd lett volna talán BEK-siker is, ha ki tudja védeni Ronald Koeman (akkor Barcelona) hatalmas bombáját. Úgy érezhette többet fog nyerni az Interrel, mert nem akármilyen csapattársai voltak, például a brazil Ronaldo, dehát Milánóban akkor nem a fekete-kékek voltak a nagymenők. Egy UEFA-arany volt minden 5 év alatt.

A napokban, immár 50 évesen a helyi Resto del Carlino hasábjain

Visszatért Bolognába, ahol nagyon-nagyon jól védett, mégis egyszer kiestek, így a hat Serie A-idény mellett kénytelen volt védeni a B-ben is. Ennek ellenére 592 meccset gyűjtött össze az olasz élvonalban (az Ascoli igazoltjaként védett utoljára az A-ban). A válogatottban 39-szer védett, például az 1990-es ezüstérmes vébén.

Aki nem emlékszik társait nógató mimikájára, a bírókat győzködő, könyörgő mozdulataira, valamelyik védésére (ha már egy kapusról beszélünk), akkor csak annyit mondjatok ő az, aki a 90-es vébén, miután a brazilok egyik lövését kiejtette, az őt segítő kapufát megcsókolta.

Nagy kedvenc volt, kedvenc maradt!

A Stanford Egyetem közelebb hozza azt az érzést, hogy milyen lehetett a Római Birodalomban utazni. Utazni szamáron, tevén, tengeren, masírozva, vagyis gyors katonai menettel vagy lóháton. Útvonal tervezővel.

Menjünk Aquincumból ismerjük meg a birodalmat, aztán jöjjünk haza!

Itt az út Aquincumból Veronába. Csak 24 nap. :)

Néha belebonyolódok, hogy most mennyire vagyok fiatal vagy sem. Tegnap óta nincs kérdés.

Eddig minden Serie A-játékosnak a születési évszáma 19.. volt. Tegnap óta nincs ez így! A Serie A-ban bemutatkozott egy a 2000-es években született fiatal. Moise Bioty Kean a Juventus mezében futott a pályára. Kean a sikeres integráció egyik példája lehet. Mindkét szülő Elefántcsontpartról érkezett, még a 80-as években. Amúgy pedig még három testvére (Gildas, Fadel, Giovanni) van fiatalemberünknek és kettő közülük focizik.

Mit lehet mondani? Hajrá Juventus! Hajrá Kean!

Így állunk!

50 éve annak, hogy az Arno folyó kitört medréből és Firenzében hatalmas pusztítást okozott. A tragikus eseményekre emlékezve az olasz köztársasági elnök, Sergio Mattarella Firenzébe látogat, ahol találkozik a városba hívott, a mentéseket végző akkori fiatalokkal (ha minden igaz, több, mint ezer ilyen ember van ott, angeli del fango-a sár angyalai mondták nekik, írták róluk).

A Santa Croce templomban pedig vissza teszik helyére Giorgio Vasari híres festményét, az akkor komoly-komoly károkat szenvedő, mára szépen restaurált Utolsó vacsorát.

A fél évszázada történt tragédiáról 8 éve íródott az olaszfórumon egy hosszabb poszt.

Olaszországi programjaimból eddig hiányozták a túrák (elkerültek az útvonalas infók). Ezután itt a lehetőség! Egy a régi rómaiak idejéből való útvonalat (Via Postumia a neve) tettek járhatóvá önkéntesek.

Az útvonal Aquileia városából indul és Genova a végcél, vagyis az Adriától a Ligur-tengerig lehet menetelni. Az út kijelölése már megtörtént, a jelek már ott vannak a fatörzseken, a házfalakon, de még nincs készen teljesen a mű, ugyanis a gazzetta dello sport is írja, hogy az önkéntesek egyike másika újra bejárja az útvonalat, hogy korrigáljanak, ha kell. A rómaiak idején még katonai célokat szolgáló út gyalog és biciklivel egyaránt teljesíthető lesz. Még nem írtam le, hogy 920 kilométerről van itt szó.

Távlati cél, hogy az út csatlakozzon egy szlovéniai útvonalhoz – Aquileia ott van a határ mellett –, illetve a jól ismert Caminóhoz.

Az olasz média után a hazai hírgyártók is foglalkoztak azokkal a magyarokkal, akik Pompejiben a régi romokon bohóckodtak, vicceskedő pózokban idétlenkedtek. Olaszok gyakran sértésről és károkról beszéltek.

Valamennyi általam olvasott hírből kimaradt, hogy a pompeji leletek között voltak Igor Mitoraj hatalmas szobrai. A lengyelországi születésű, Olaszországban sokat élő és alkotó művésznek ezek a hatalmas szobrai ösztönözhették fiataljainkat a hülyeségre.

Jómagam két-három hete jártam Pompejiben és rögtön a bejárat után láttam Mitoraj-műveit. Nagyon-nagyon fölöslegesnek éreztem, ráadásul szépnek sem láttam őket. Nem tudom miért fontos a világ egyik legérdekesebb helyét szobrokkal díszíteni.

Persze, attól még nem biztos, hogy marháskodni kell rajtuk.

Mit lehet mondani Pompejiről, túl azon, hogy egy csoda? Úgy érzem, minden szónál többet ér egy-két jól sikerült fénykép. Remélem, van ilyen ezek között.

Egy esély arra, hogy sétáljunk a múltunkban (Krisztus után 79., Nápoly mellett, Vezúv alatt.). Lássuk a gyönyörű természeti és épített környezetet. Nem lehet úgy végigsétálni ezt a területet, hogy ne gondoljunk jelenünkre. Egyik falon választási szövegek, másik falon freskók, utcára nyíló kajálda, tágas nemesi házak, kicsi és jóízlésű házak, amfiteátrumok, alias stadionok, színház, utak. Szőlős, fenyőmag, bazsalikom, fokhagyma.

Ember, ha teheted, menj el Pompejibe!

(praktikus kérdés lenne, rögtön válaszolok!)

Másodszor estem neki ennek a szédületes városnak. Határozott célokkal érkeztem Campania székhelyére: megnézni a Napoli sotterranea (Földalatti Nápoly) program második részét és a Márai házat, valamint eljutni végre Pompejbe. Közben sikerült még apró csodákat látnom: bicikliről a templomba belengetett keresztet, 5 centesimóssal működő liftet (ott a képen), délben az utcán motorokkal versenyző tizenéveseket,…

Wizzairrel oda- és visszarepülni szinte apróság (20 ezer forint). Eljutni a nápolyi reptérről a városba, illetve a szállásomra már komolyabb kihívás; 40-50 perces várakozás után sok-sok náció gyermekeivel tolongani a buszon a helyért (voltak lemaradók is), majd a főpályaudvaron megtalálni a metrólejáratát, ott a félhomályban tipródni olasz és nem olasz embertársakkal, az már igen. A „legbájosabb jelenet” címet az az édesanya nyerte, aki 2-3 éves jóltáplált kisfiának füléből ki akarta szedni a fülbevalót. Az elsőt a nagybaba figyelmetlensége miatt kivette, de a másodikért kapott mindent a mama. Én csak egy hatalmas hullámzó nyakat láttam a babakocsiban és hallottam hangosat és cifrát.

Végre megérkezve a történelmi belvárosban lévő lakásomba meghökkenve láttam, hogy a bérlakásban portásnéni fogad, aki túl azon, hogy roppant kedves volt (tényleg!), ismertette velem a szabályokat, például azt, hogy a lift 5 centessel működik. És tényleg! Nem minden alkalommal, de gyakran. Például szombaton nem kellett pénzezni, vasárnap igen, hétfőn csak este nem. Zavaros ez!

Késő délután megkerestem a földalatti programom színhelyét. Ismét szörnyű szervezés, káosz! A látnivaló viszont, ha nem is volt annyira lenyűgöző, mint az első, érdekes volt nagyon.  Az idegenvezető bemutatta a görög korban, majd rómaiak által épített kutakat, a kiszélesített termeket, majd ciszternákat, melyekből a második világháborúban menedékhelyek lettek, ezer és ezer ember életét jelentő menedékek.

És akkor jött a lényeg: a föld alatti római színház! És tényleg,: kijöttünk az utcára, szűkebb utca, aztán befordultunk egy olyan egyszerű lakásba, amelyikből több 10 ezer van Nápolyban. Átslattyogtunk az előszobán, be az ebédlőbe, ahonnan egy fedőlappal eltakart pincelejáró volt, a pincében pedig a római kori színház. Nem teljes pompájában, de egyértelműen kivehető részletekkel. Csoda!

Az olasz wikipédia szerint a szóban forgó színház létezése már a római korból dokumentált.

Másnap, olaszos – képzettségemre gondolva – kötelességtudatomon  és kíváncsiságomon könnyítve Pompejbe mentem (erről egy későbbi poszt lenne). Este végre ettem baccalát, vagyis tőkehalat. Helyi étek, elérhető áron, a tengeri halra is vágyó magyarnak. A hal paradicsomszószban úszik, a szószban pedig finom olívabogyók és apró paradicsomok adják a finom, nyers ízt.

Harmadik nap délelőtt a San Gennaro-katakombába mentem. Érdekesség, hogy egy helyi kezdeményezés a katakombák gondozója. A helyi bazilika alatt lévő katakombákban sírok vannak, illetve néhány freskó a Krisztus utáni 2-3. századból. Egészen rendkívüli érzés ott sétálgatni, érezni az elmúlt századok, lassan két évezred súlyát.

A középkortól sok kórház jött létre a katakombák közvetlen környékén, illetve a templomokhoz tartozóan, az előző két évszázadban pedig gyakorlatilag kórháznegyeddé lett. Ma is az. A negyed pedig – talán a  kereskedők teljes hiányának köszönhetően – gyakorlatilag szegénynegyeddé vált. Ma a maffia, a kábítószerkerekedés, a reménytelenség uralkodik itt. Fegyveres rendőrök vagy katonák vigyázzák a viszonylagos rendet. Ezektől a fegyveresektől 100 méterre gyermekek olyan motoros ,,versenyek” dúlnak az úttesten, hogy hajjaj. A huszon, de inkább tizenéves fiúk, lányok száguldozása túl azon, hogy szerintem a 100 kilométer per óra határán volt ártatlannak tűnt, de ijesztőnek is. Az egyik téren egy szobor volt, egy 17 éves srácé, akit golyó talált, minden bizonnyal ártatlanul. Láttam, amint egy motoron ülő három lány – vagy inkább leányka – megpuszilta a szobrot.

Éhes voltam, betértem egy henteshez, akitől a kirakatban lévő sonkákból kértem pár szeletet, kenyeret hozzá és bevágtam. Csak közben értettem meg, hogy ők alapvetően nem árulnak kész élelmet, de kérdés nem volt véletlenül sem. Megbeszéltük a srácokat, ő, a hentes csak mosolygott, ítéletet nem mondott: ,,Jó srácok, Nápoly szép!”

Célba vettem a Márai-házat! Kíváncsi voltam már régóta, a Naplókat olvasva pedig méginkább, hol lakott a nyugodt szavak embere. Tudtam, hogy Posillipóba kell mennem – innen készülnek a képek leggyakrabban a nápolyi panorámáról. Materdei megállót javasolták kiindulópontnak. Első kérdésemet egy körülbelül negyvenéves fiatalembernek tettem fel, aki hosszas netes keresés után találta csak meg a célomat. Egyik rokonának gyors szállítása után visszatért értem és némi bolyongás után elvitt a Nicola Ricciardi utca elejére (a tenger partjától mintegy 300-400 méterre). Fel egy kapaszkodóra 100 métert és ott volt a ház, ahol ma körülbelül 4-5 család lakik. Annak idején talán lehetett látni a nápolyi öblöt, ma már a lakásból csak aligha. Autós emberemmel. illetve még egyvalakivel váltottam pár szót, egyikük sem hallott Márairól, aki 1949 és 52 között élt itt.

Az utolsó napot eseménytelennek szántam, de Nápoly úr kicsit átalakította. Reggel, kávézás felé haladva látom, amint egy figura elém kerül biciklivel keresztet vet komoly-komoly arccal, majd egy lendülettel a nyitott a templomajtó felé nézve, egy csókkal, beljebb, a feszülethez küldi a magára vetett. Csak úgy lendületből.

Kávézás közben megtudom egy kávézóba belátszó tábláról, hogy a háziasszonyok és szállodai alkalmazottak védőszentje – különösen, ha fertőző betegségben szenvednek - Szent Márta.

Majd baktatok a buszmegálló felé, hogy elinduljak a reptérre. A megállóban sok ember és ők mind egy gyakorlatilag álló autótenger közepén. Rövid fontolgatás után taxizás következett, négy hozzánk csapódott turistával (két magyar közöttük), vele pedig egy akciófimbe illő száguldás pirosokon át.

Utána még három-négy óra és itthon vagyok.

Háttérben a Vezúv!

Kevés ember van manapság, akit feltétel nélkül tisztelek, szeretek. Ezeknek egyike Jovanotti, vagyis Lorenzo Cherubini! Ő egy olyan művész, aki egyre előrébb haladva, egyre jobb szövegeket írt, énekelt. És mivel ma 50 lett már volt-van bőven mondandója.

Számomra ő egy példa arra, hogy mindenféle sztárcsinálás nélkül is megy a sztárrá válás – ha jó szó ez −, hogy pozitív attitűddel, komoly-komoly témákat érintve is lehet érvényesülni.

Hallgassatok sok-sok Jovanottit, fordítsatok tőle, értsétek őt! Például ezt, a kisember himnuszát! :) (a videó nézése is elég az értéshez, szerintem)

Este fél nyolc. A Royal Albert Hall nézőtéri fényei kialszanak csak a színpadot világítja meg néhány erősebb lámpa. Szemüveges, félénk ember sétál a pódiumra. Két karjával int és mozdulatainak engedelmeskedni kezd a  szimfonikus zenekar. Hegedűk, csellók, fuvolák, pattogó dobok kezdenek játékba...

Ő mégis azt mondja, számára a legszebb az emberi hang. És az a pillanatnyi, titkos, már-már intim csend, ami a zenét megelőzi.

Lehet benne valami. 1928-ban olyan erővel sír fel, hogy a trasteverei ház oldaláról megindul a terrakotta festék. Trombitás apja büszkén kiáltja: „Az én fiam! Ebből a gyerekből zenész lesz! Zenész!”   Már elemi iskolás korában is cipeli a kottát és a trombitát, meg persze a focilabdát. Mert a foci az éppen olyan komoly dolog, mint a zene. A háborút, éhséget elfelejtve rúgja a bőrt az osztálytársaival, köztük van Sergio Leone - sírig lesz barát a két Róma szurkoló. (kép)

Majd a Santa Cecília Konzervatórium következik, trombita szak, de a patinás akadémia falai között visszhangzó dallamok felébresztik, zeneszerzésre született. 20 éves sincs, máris alkalmazzák. A filmes karrier 1955-ben a Gli Sbandati hangszerelésével kezdődik. (A filmben Mario Girotti – akit Terence Hillként ismert meg a világ - is kapott kisebb szerepet.) A filmmel együtt érkezik a szerelem. Maria-t a testvérének köszönheti, a húga barátnője. Amikor a lány balesetet szenved, nem tágít az ágya mellől… Idén már a hatvanadik házassági évfordulójukat ünneplik.   

A következő évtizedben már ott áll a világsiker küszöbén. A gyerekkori jóbarát, Sergio Leone felkéri, hogy szerezzen zenét az „Egy maréknyi dollárért” c. filmhez.  Aztán egyik siker követi a másikat, olyan alkotások,  mint „A jó, a rossz és a csúf”, „Volt egyszer egy Vadnyugat” és sokáig lehetne sorolni. Annyira megbíznak egymásban, hogy Sergio Leone sokszor a zenéhez igazítja a jeleneteket.  Más rendezők is gyakran kopogtatnak nála. Többször dolgozik Bertoluccival, és szabad kezet ad neki a nehéz eset Pasolini.

A hatvanas-hetvenes évek az olasz mozi fénykora. A Cinecitta futószalagon termeli a jobbnál jobb filmeket, a stáblistán egyre többször tűnik fel a neve. Pedig nem keresi a ragyogást, a via Veneto hamis barátai helyett legtöbbször otthon, a családjával vacsorázik és komponál tovább.  Hírneve Hollywoodig ér, ám hiába hívják, ő Rómában érzi jól magát feleségével és négy gyermekével.

Megírja a ’78-as futball-világbajnokság himnuszát, bár az olaszok nem jutnak el a döntőig, a zene milliónyi ember fülébe bemászik és ott marad. A foci mellett rajong a sakkért, az Olaszországban élő magyar származású sakklegenda, Tatai István tanítja játszani.

Hangjegyeivel olyan filmeket színez, mint „A profi”, a „Volt egyszer egy Amerika”, „A misszió” vagy a „Cinema Paradiso”. Hullik rá a díjeső, megköszöni, biccent és folytatja a munkát. „Nem érdekelnek a díjak” – mondja.  

Táncol a műfajok között – megengedheti magának. Dolgozik a Pet Shop Boys-szal, a Metallicával és számtalan zenésszel még.  Foglalkoztatja a politika, nem tagadja, hogy PD-szimpatizáns. Katolikus családban nőtt fel, hívőnek vallja magát, de tele van kérdésekkel. Bizakodva mondja, ha van Isten, akkor talán zene is van odaát. Pap barátja felkérésére misét ír Ferenc pápa tiszteletére, bár a pápa nincs ott a bemutatón, éppen Putyinnal találkozik.  Körbevezényeli a világot, amerre jár teltház, taps és szeretet fogadja.

Idén februárban, 87 évesen csillagot kap Hollywoodban a „hírességek sétányán”. Hosszú kihagyás után ismét filmzenét ír, ezúttal Tarantinonak. Az „Aljas nyolcas” újra Oscar-jelölést hoz. Amikor a díjátadó gálán Quincy Jones kimondja a nevét, a Maestro fiába karolva, meghatódottan sétál a színpadra. Kisimítja a kezében tartott, apróra hajtogatott papírt, mond pár kedves köszönő szót, aztán az erkély felé pillant, és így zárja: Ezt a díjat feleségemnek, Marianak ajánlom. 

Az életmű már kerek, de bízzunk benne, tovább épül még.  

Szeptember 2-án Buda visszafoglalásának (1686) viszonylag kerek évfordulója volt. Ez a tény is elég lett volna ahhoz, hogy eszembe jusson Luigi Ferdinando Marsigli hihetetlen figurája, de ezúttal Háy János könyve (Dzsigerdilen) hozta felszínre mai olaszunkat. Marsigli azért is él a fejemben, mert szakdolgozatom során – székely-olasz kapcsolatok –, talán ő volt a legérdekesebb említett ember, pedig volt ott minden:). Ebben a posztban csak azt próbálom leírni róla, ami rögtön eszembe jut.

A kép oszk-anyag!

Háy a korvinák kapcsán írt róla egy kicsit, melyeknek megmentése a felszabadítás utáni dúláskor Marsigli egyik legismertebb tette, de számomra ugyanolyan értékes a székelyeket és egyéb erdélyi embereket ábrázoló rajzai. Ki is biggyesztettük azokat (piacra menő asszony, székely katona, erdélyi anabaptisták…) előszobánk falára.

1690 környékén volt Székelyföldön a bolognai születésű Habsburg-tiszt. Feladata az volt, hogy mérje fel a Kárpátokbeli szorosok védhetőségét: bővebb értelemben ismerje meg az ott lakókat. Ekkor készültek az említett rajzok. De tett ő ott mást is: talált ott egy botba karcolt rovásírás emléket, amit manapság a nevéről elkeresztelt bolognai múzeumban őriznek. Ha minden igaz, ez a harmadik legrégebbi rovásírás emlékünk, de ami ennél is fontosabb, hogy a rávésett jelek száma igen jelentős.

Emberünk nem csak Székelyföldön járt, diplomataként megfordult Isztambulban is, mitöbb egy évet élt ott, megismerte az ottani szokásokat, az akkor már hanyatló birodalom erejét és gyengéit, de foglalkozott mással is. Manapság sokkal gyakrabban emlegetik például a török kávézási eszközökről, szokásokról szóló írásait.

Ismertek különböző folyók élővilágáról szóló írásai, ha minden igaz, ő jegyezte le először az itáliai tavak és folyók halait. Szokás róla olvasni, hogy hadvezér volt ő, meg botanikus, meg filológus, csillagász – nyelvész, ugyebár –, térképész (az 1699-es karlócai béketárgyaláskor az ő vezetésével húzták meg az országhatárokat), hídépítő... Nehéz valóban összefoglalni minden irányt, amelyikbe elmerészkedett ez az ember. De jól tette, hogy ilyen volt, legtöbbért mindenképp hálásak lehetünk.

Marsigli ilyennek látta a székely nénit, az 1600-as évek végén! (Akadémia raktárából)

Sokáig csak felfelé ívelt számára a pálya (ez csak félig-meddig igaz, hiszen volt ő török fogságban is – kiváltották onnan), vagy legalábbis egyre csak terebélyesedett Marsigli élete, mígnem egy sikertelen hadjáratban vagy csak csatában nem vett részt (spanyol örökösödési háború). Talán vezette azt. Ekkor lefokozták, hazaküldték, menesztették.

Bolognában, vagyis szülővárosában tudományos intézetet hozott létre, rendkívül sok témában tanulmányokat írt, szervezett, alkotott, emlékeit lejegyezte, rendezte. Nem véletlen, hogy összegyűjtött anyagai a város múzeumának törzsanyaga lett.

Ilyen ember volt Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730)!

Selmecbánya a föld felett és föld alatt, így rajzolt Marsigli! (wikipédia)

A tizenötödik század hajnalán Róma városa hemzseg a papok, püspökök, bíborosok törvénytelen gyerekeitől.  Rodrigo Borgia és Vannozza dei Cattanei bűnben fogant lánya 1480 tavaszán sír fel.  Az apja egyházi és politikai ámokfutó, az anyja ismert kurtizán, nem jó ómen ez egy újszülöttnek.  A Borgia név bélyeg, a romlottság bélyege.

A Vatikán mellett nő fel, apja egyik szeretője, Giulia Farnese a legjobb barátnője.  Látszólag előkelő nevelésben részesül, fogékony a művészetekre, anyja negyedik férje, a mantovai irodalmár, Carlo Canale tanítja.  Okos, intelligens kislány, csak a világ ami körülveszi, az van tele intrikával és árulással. Nem menekülhet előle.  

13 évesen prédaként dobják oda Giovanni Sforzának.  Amikor Milánó bástyái repedezni kezdenek, apja Szent Péter trónjáról üzeni meg: a házasságnak vége.  A hivatalos indoklás szerint Sforza impotens. De akkor kitől gömbölyödik a szép leány? Az egyik sikátorban azt beszélik, a lovászfiú volt az, kicsit arrébb a pápai futárt keverik a történetbe.   Mire a hír a piactérre ér, már sziszeg a szó „incesztus”, és Cesare, Lucrezia testvére a vérfertőző apajelölt.  A legrosszabb nyelvek azt suttogják, maga Rodrigo Borgia, a pápa tette. Kolostorba menekülve, titokban szüli meg első gyermekét. Giovanni Sforzát ezalatt a Borgiák finoman meggyőzik, hogy a válás „katonadolog”.  

Ahogy a botrány csendesedik úgy nő egyre a nápolyi trón csábítása.  A nápolyi király törvénytelen fia, Aragóniai Alfonz és Lucrezia között lángol a levegő.  Gyorsan jön a gyermekáldás, nagyapja után Rodrigónak keresztelik, a pápa a tenyerét dörzsöli. Ez bizony szerelem…  Szerelem? Kit érdekel itt a szerelem, ha a naptárral együtt fordulnak az érdekek.

A Borgiák nem veszik komolyan a „ne ölj” parancsolatot, a felmerülő politikai és egyéb akadályokat általában gyilkossággal szüntetik meg.  Cesare mondja ki: Alfonznak mennie kell. Lucrezia szinte vele hal, apja és testvére arcába üvölti, hogy többé soha nem megy férjhez.

Aztán mégis, újra, harmadszor is. Cesare  lassan kinövi a birodalmat,  az Adria felé keresne magának új játszóteret,  ezért apja megkörnyékezi a ferrarai előkelőségeket, a  d’Este családot, ugyanis Alfonso d’Este, Ferrara hercege éppen szingli, Lucrezia  meg majdcsak megszereti,  hát az előzőt is megszerette…  A ferrarai famíliának imponál a pápai ajánlat, de tartanak a rossz hírű lánytól.  Állítólag Lucrezia zsebében a hajtű mellett ott a cantarella, jobb lesz vigyázni.  Követet küldenek Rómába, hogy járjon utána a szóbeszédnek, csak ezután bólintanak rá a nászra.

A menyasszony 1502-ben érkezik Ferrarába. 22 éves, a Borgia-balhékba belefáradt, a világból kiábrándult – ez nem a boldog házasság garanciája.  Ám igazi hercegnőhöz méltóan aktívan részt vesz a városi közéletben, Ferrarából virágzó kulturális központot csinál. Házassága alatt több gyermek is születik (egyikük Hippolyte d’Este, bíboros lesz) de a városban és azon túl is mindenki tudja, sem Alfonso sem Lucrezia nem hűséges. Erről az időszakról ír később drámát Victor Hugo és operát Donizetti.

Talán a bűntudat vezérli mikor a vallás felé fordul és kolostort alapít. Lánya, Isabella születése után néhány nappal legyőzi a vérmérgezés. 39 évet élt.

Róma mellett, Tivoliban a Villa d’Este-ben sétálva gondoljatok rá, fia, a fentebb említett Hippolyte d’Este bíboros építtette a szökőkutakkal teli gyönyörű parkot. 

Ha legközelebb tagliatellét (hosszúmetéltet) esztek, jusson eszetekbe, hogy a tésztát Lucrezia Borgia szép aranyhaja ihlette, a harmadik esküvőjén szolgáltak fel ilyet először.  De kérlek tartsátok titokban, hogy valójában festett szőke volt. Haja ragyogását a diólevélből, szalmából és virágszirmokból főzött különleges keveréknek köszönhette.  

És ha Ferrara felé jártok, vigyetek egy szál virágot Lucrezia Borgia sírjára. Mondom a címet: via Pergolato 4.

Emlékeztek még a történetre a mistress Vannozzáról? A Vatikánban virágzott a bűn… A pápának szeretői (nők, férfiak, mikor hogy) és gyerekei voltak, olykor vérfertőző kapcsolatokkal is színezte amúgy sem unalmas életét, pénzért árult rangot-hercegséget és ha útjában állt valaki, azt finom eleganciával eltetette láb alól.

A mai mese a reneszánsz legszebb asszonyáról, Giulia Farneseről szól. Hiába a nemes név, csak így emlegették: Szép Júlia.

1489. május közepe. A Borgia-palotában (ma Sforza Cesarini palota) áll a bál. Esküvő készül, férjhez megy a Farnese-lány. Orsino Orsininek fogadja meg azt, amit nem fog betartani. Orsini 16 éves, Giulia alig 15. Borgia bíboros nemsokára a hatvanat tölti és le sem veszi a szemét a (kis)lányról. Kislány? Dehát kész nő! Csupa frissesség, csupa csábítás. Mi lesz ebből?! - morajlik a palota.

Vannozza - bár örök cinkos szövetség - a bíborosi baldachinban már csak múlt idő. A kardinálist elszédíti a tavasz, Szép Júliát akarja, és ha Rodrigo Borgia valamit akar...

A pápai beiktatáson Giulia már áldott állapotban van. Hogy ki áldotta meg, a férje vagy a kardinális, azt nem tudjuk meg soha. Kislány születik, Laurának keresztelik, Orsini veszi a nevére.

Közben a Farnese-család és az Orsiniek benyújtják a számlát. A pápa kiosztja a jutalomfalatokat: Carbognano városa a felszarvazott férjnek, bíborosi kinevezés Giulia bátyjának, (ezzel utat nyitva a későbbi pápaság felé). Csipkefűző Velencéből és drágakővel ékesített brossok Szép Júliának.

Őszentsége egyre szemérmetlenebb és gátlástalanabb. A palotába hívatja a messze földön híres piktort, Pinturicchiót, hogy fesse meg őt és csitri kedvesét. Orsini nem bírja sokáig ezt a megaláztatást, szülővárosába menekül.

Közben Lucrezia, a pápa lánya betölti a tizenhármat, ideje férjhez adni. Szerelemről nem esik szó. Üzlet ez, semmi más, és az egyezség Giovanni Sforzával, Pesaro fejedelmével megköttetik. Az ifjú arát útban Pesaro felé elkíséri Giulia és a minden lében kanál gardedám, Orsini anyja is. A pesarói kiruccanás elhúzódni látszik. A pápa tekintete egyre borúsabb: a Vatikán legszebb gyémántja távol, csak VIII. Károly és a francia sereg fordul arccal Róma felé. Hazaparancsolja szeretőjét, de az csak megrántja vállát és úgy dönt, a nyarat a Farnese-család birtokán tölti.

Mint ketrecbe zárt megvadult oroszlán, úgy forog őszentsége a palota falai között. A bolondját járatja vele ez a lány...

A pápát elönti a düh, küldi az ultimátumot: vagy azonnal elindultok hazafelé vagy vissza minden kiváltság.

Az ijesztgetés hatásosnak látszik, Giulia nővérével és anyósával elindul Rómába. Nem jutnak sokáig, Viterbo előtt francia fogságba esnek. A franciák megérzik az értékes foglyokban rejlő üzleti lehetőséget, váltságdíjat követelnek, a pápa a kasszához fárad, et voilà, a hölgyek szabadok.

Rómába bekopog a tél és hozza magával a tékozló leányt. A Vatikánban tölti az éjszakát. Megbocsátás, fogadkozások, ígéretek... Nem szokott az ilyesmi sokáig tartani. Hajnalodik és Giulia karjában kislányával végleg bezárja maga mögött a pápai hálószoba ajtaját. Soha többé nem találkoznak.

A fenyegető francia veszély erősebb minden fogadalomnál. Félti a lányát, félti saját magát. Orsinihez menekül, évekig élnek csendesen aztán a tizenhatodik századdal együtt beköszönt a szentév és a nyár derekán Giulia megözvegyül.

3 év múlva hallunk róla újra, amikor az ördög meg a mérgezett bor elviszi a pápát. Ahogy a konklávé Giuliano della Roverét megválasztja, szép-számító Júlia újra Rómába indul, hogy lánya, Laura és Rovere unokaöccse, Niccolo közös jövőjéről tárgyaljon. A nyereséges házasságra hamarosan sor kerül.

Giulia alig múlt harminc, még mindig ragyog. Házában egymásnak adják a kilincset a névtelen szeretők. 1506-ban a víg özvegy szerepet új házasságra cseréli. Nápolyi kisnemes férjével az Orsinitől örökölt Carbognano városát kormányozza. Erős kézzel, magabiztosan igazgat. Csak a házassággal nincs szerencséje, újra megözvegyül.

1522-ben visszatér Rómába. Fivére, Alessandro bíboros (a következő évtizedben már III. Pál pápa) palotájában hal meg, 1524-ben. Még csak ötven éves volt.

Pár napja lehetett itt a pápa ágyasáról olvasni – a félreértések elkerülése végett:) a négyszázas, ötszázas évekről beszélünk. Jómagam nem ismertem a történetet, ezért a wikipédián kutakodtam. Tessék, mit találtam!

Vannozza miután elműlt fiatalsága, jó útra tért, adakozott, példamutató életet élt. Mire meghalt (1518) tiszteletet vívott ki a rómaiak körében, temetését nagy pompával rendezték, oda ki volt rendelve a pápa (X. Leó) parancsára az egész klérus. A Santa Maria del Popolo bazilikában temették el, azonban a sírkő hogy hogy nem eltűnt a színről és csak 1948-ban került elő, addig megfordítva egy padlózat része volt (talán 1527-ben a Sacco di Roma ideje alatt történt rombolásokkor tűnt el). Azóta (1948) a Capitoliummal szemben lévő Szent Márk bazilika árkádjainak falában található meg.

Róma, 1470. A Campo dei Fiori melletti Gallo sikátor egyik fogadójában ott ül a római elit. Képviselők, papok szövetkeznek, az asztal felett dől a bor, az asztal alatt dől a lé. Ott, a Locanda della Vacca félhomályában kacsint össze először a kurtizán és a kardinális. Vannozza dei Cattanei fiatal, okos mint a nap és mellé persze gyönyörű. Rodrigo Borgia ravasz és rámenős. Csak a vak nem veszi észre, mi készül... Az Urbs viszont prűd, álszent és botrányra éhes. Gyorsan terjed a hír, hogy Vannozza várandós. Rodrigo akkor már három törvényen kívüli gyermek apja, az anyjuknak a nevére sem emlékszik. De ez a nő most más, megvan benne az a... mi is? Vagy csak szerelmes a bíboros?

Hamar készen van a terv: Domenico Giannozzo kapja a férj szerepét. Csilingelnek a tallérok, a mellékszereplő lelkesen asszisztál a kismama körül, majd megszületik Giovanni...

Domenico, a kamuférj halálával (ne firtassuk) ér véget az első fejezet. A szépasszony özvegy, így Rodrigo még a második gyerek megszületése előtt új férjet keres: Antonio da Brescia vállalja a feladatot. A forgatókönyv szinte azonos az előzővel. Megint fiú, a férj pedig megint balra el... Hogy ne torkolljon unalomba a történet, a másodszülött kisfiú, Cesare mögött rendre összesúgnak, mert Rodrigo halálos ellenségére, Giuliano della Rovere bíborosra (későbbi II. Gyula pápa) hasonlít. (Ejnye Vannozza!)

Újra indul a casting, a harmadik férj Giorgio della Croce, kiváló pedigrével és hatalmas vagyonnal. Mondhatnánk, hogy milyen bátor férfi, de csak az apostoli titkárságra hajt. A házasság egyelőre hosszabbnak ígérkezik mint az előző kettő összesen. Vannozza a férje mellett igazi üzletasszony lesz, adja-veszi a palotákat, vérében van a biznisz. De az idillbe megint belekelepel a gólya. (Szegény Giorgio della Croce!) Kislány születik, Lucrezia, aki később "VI. Sándor pápa kedvenc gyermeke" néven vonul be a történelembe.

Porszem kerül a gépezetbe, mert - egyelőre - Giorgio férj él. Rodrigo és Vannozza között viszont már nem szikrázik a levegő, bár a nő újra teherbe esik, hogy ki Joffre apja, azt a történészek máig vitatják. A bíboros magáénak ismerte el.

Vannozza áll előttünk!

Giorgio vigasztalja a mellékvágányra tett Vannozzát. Ezzel el is helyezi a pecsétet a saját halálos ítéletén. Még megéri, hogy a nő megszüli közös gyermeküket, Ottaviót, de nem sokkal később őt is és Ottaviót is kiírják a történetből.

Rodrigo rutinosan, negyedszer is férjhez adja: Carlo Canale a betűk varázslója, ragyogó szellemiségű, tudós ember.

Még az első sorból nézi szeretője pápai beiktatását, de nem messze tőle már ott ül Giulia Farnese, a hamvas bőrű fiatal lány nincs még 20 éves sem.

A sors olykor keményen büntet: Vannozza sorra temeti el gyermekeit, csak Lucrezia éli túl anyját néhány hónappal. Élete utolsó éveit vezekléssel tölti, vagyona nagy részét szétosztja. A Santa Maria del Popolo templomba temetik. A templomot később lerombolják, a sírt széthordják, csak a sírköve marad meg.

A ház, amit egykor Giorgio della Croce-től kapott "jegyajándékba" mai napig ott áll Róma közepén. Alatta sötét árkád, átvisz a San Pietro in Vincoli bazilikához. Oldalán borostyán szalad felfelé.

A Campo dei Fiori mellett pedig még látható a Locanda della Vacca bejárata, ahonnan a középkori teleregény elindult. Útikönyvek nem nagyon említik, tábla sem jelzi, a vicolo del Gallo 13 alatt keressétek.