Massimo Moratti büszke lehet csapatára, hiszen negyedszer lettek bajnokok sorozatban és ez annak idején a nagy-nagy Internek sem sikerült. Akkor is egy Moratti (Angelo Moratti) volt az elnök, meg egy nagynevű edző a mester, Helenio Herrera (1960 és 68 között volt Milánóban). Most Mourinho, egy másik nagydumás, egy másik hatalmas szakember neve vésődik a szurkolók emlékezetébe.

 

A portugálnak a bajnokságot tekintve nagyon kevés melléfogása volt, de valószínű, hogy többet várt Quaresmától, Mancinitől és Adrianótól is. Bár utóbbi ügyében így kívülről nézve talán felelőssége sincs. Ellenben az érdem az övé elsősorban, hogy abban az országban, ahol a tehetségek sokat vágyakoznak, várakoznak az első csapatba kerülésre, pontosabban a csapatba épülésre, ott két tizenéves (Santon és Balotelli – pár éve még Filkor csapattársai) alapjátékos lett. Moratti érdeme, hogy olyan játékosok váltak alapemberekké, egyesek klasszisokká (Julio Cesar, Maicon, Cambiasso), kiket annak idején nem Gazprom-léptékű áron kellett Milánóba vinni. Ibrahimovic pedig ő Ibrahimovic, de még inkább Ibracadabra. A balkáni svéd mindenesetre az ünnep hevében azt mondta, hogy: ,,Jövőre mindent nyerünk!", vagyis maradni látszik.

 

A csapat az edzőtáborban együtt nézte a Milan meccsét, majd kivonultak és az ott tomboló szurkolókkal ünnepeltek. Jóval nagyobb tömeg volt a Dóm előtt, a környező utcákon, és talán a csapat is csatlakozott ehhez a tömeghez – az olasz újságok szerint ugyanis a csapatbusz a központba ment. A sláger az volt, hogy: ,,Chi non salta rossonero é." (Ki nem ugrál vörös-fekete, hejj, hejj! / x1000). Azért nem biztos, hogy nagyon nagy örömködésbe keveredtek a játékosok, mert ma este mégiscsak helyt kell állni, a San Siróban, ahol a Siena lesz az ellenfél. Meg helyt kell állni utána is, mert kétség ne legyen: az igazi buli akkor kezdődik!