Kerestem magam a Nyugati melletti Alexandrában. Volt 15-20 perc szabadidőm, gondoltam szétnézek a könyvipar sűrűjében. Tévelyegtem a menők között, úgy egy percet, mikor a látom, hogy akció is van. Lenn a pincében.
Volt ott minden: főleg szakácskönyvek – rózsaszínek –, olaszok és híres séfek, meg hatalmas atlaszok, melyeknél van már újabb, és akkor rábukkantam a legkisebbre, a legolcsóbbra: Az én Fellinim a címe, belelapoztam voltak benne szép képek, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy enyém ez a könyv. Fontos, hogy a képeken a szerző (Bernardino Zapponi) rajzai mellett ott vannak Fellini rajzai számosan. És ezeken a képeken ott van a jó öreg Federico a bálványozott nagydarab nőivel.A könyv szól ezekről a nagydarab nőkről, a maestro szokásairól, kajáiról, de persze nem csak az ilyen csecsebecse témák kerültek be a könyvbe, hanem a filmkészítés fellinis húzásai is kiderülnek, megtudjuk, hogy Fellini mit nevezett kakinak. A már említett Zapponi ugyanis majdnem 15 évet melózott együtt Fellinivel. Forgatókönyvíró volt mellette, ami azt is jelentette, hogy sokat lógtak együtt, de a munkás évek után is tartották a kapcsolatot.
Említettem, hogy nem csak kajákról (sokáig diót reggelizett, na tessék) van itt szó, hanem arról is, hogy Fellini miből táplálkozott: képregényekből (Corriere dei Piccoli mindenekelőtt), Jungból, Pinocchióból, vagyis nem az irodalom klasszikus szerzőinek nagy klasszikusai (Zapponi Manzonit Dosztojevszkijt említi) jelentették a forrást. De néha-néha előkerül Giulietta (Masina) is – jut eszembe, hogy ő aztán minden volt, csak nem a Fellini-féle álomnő.
Ennél ilyenebb képek vannak benne (ez nincs benne)
.jpg)
Számomra a könyv egyik legkedvesebb színe, mikor a statisztákról van szó, az emberekről, akik valami miatt felkeltették figyelmét, mert tudta, hogy valamelyik filmje miatt érdekesek lehetnek. Ezeket az embereket ő fejében tartotta, fényképeiket borítékokban őrizte, bámulta őket. ,,Federico szereti a szereplőit,… A Cinecittà felé vezető úton mindig valóságos díszmenet kíséri, kivénhedt ökölvívók, sánták, öreg bolondok, akik tudják magukról, hogy így vagy úgy, de Federico világához tartoznak, és kiabálnak, könyörögnek, fohászkodnak, életjogot követelnek.”Szó van a (499 forintomba került) könyvben elvetélt nagy tervekről, a kedvenc könyv, vagyis a Pinocchio megfilmesítéséről, filmek forgatásáról (Róma, Casanova, A nők városa leginkább), előkészületeiről (a római metróépítkezésről, városszéli kurvákról, sőt rosszabbról: Igazságügyi Minisztériumról), színészekről írt véleményekről, nyilván legfőképp Mastroianniról, de Proietti is előkerül, mint Casanova olasz hangja. Casanova személyének megközelítése különösen részletesen taglalt (nagyon nem volt rokonszenves neki sem a nőcsábász!).
Élvezetes egy könyv, olyan, amelyikből jól be lehet kukucskálni FF viselkedéseibe.
Íme egy Zapponinak írt levél: ,,Bernardino kedves, Nem azért írok, hogy válaszolj, még csak az se fontos, hogy elolvasd. Egyszerűen azért írok, mert rendelkezésemre áll a szálloda írógépe, esik, mindenki kanasztázik vagy a televíziót nézi, én meg unatkozom. Régebben hasonló esetekben telefonáltam, de innen bonyolult, mert a telefonközpont hétkor bezár, fel kellene mennem a szobámba. És mit mondanék a telefonba?...
40-50 mondattal később
… biztosan azt gondolod, hogy amióta szóba került a Casanova film, Federico barátod megváltozott. Majd elválik.
Gondolkodták kicsit más megközelítésen? Majd megbeszéljük, ha visszatérek. Vagy már nem akarsz velem dolgozni? Tény, hogy kimerült, tehetetlen, letört vagyok, könnyen elbizonytalanodom, a filmkészítés elképzelhetetlenül haszontalan vállalkozásnak tűnik számomra, így ötvenen túl. Másfelől viszont mihez kezdenék? Csak felvegyem az előlegeket? Nem elvetendő gondolat, de meddig tehetném ezt meg?"
Szóval Fellini barátja írt egy könyvet Felliniről. Csak jó lehet. És jó is!
