Veszélyes élete van már régóta az olasz h-nak. Van, aki azt mondja, hogy értéktelen (Non vale un’acca, vagyis:
Nem ér egy h-t sem!); régebb és még régebb kiirtották volna, mások pedig kiröhögik, pedig megpróbál elrejtőzni egy k alakjában. Én is röhögök, mikor azt halljuk a löttyre Firenzétől Sienáig, hogy hohá-holá.

Na jó, lehet, hogy nem is rejtőzködés kérdése. Mondják, hogy azért van arrafelé ez a há, mert korábban az etruszkok nyelvében nem volt ká, s így azt ott később sem ejtik – bizonyos helyzetekben.

A h eleinte boldogan élt szavak elején, közepén főleg, talán a végén is; volt olyan, hogy használták, ha kellett, ha nem: Hodie mihi, cras tibi (Ma nekem, holnap Tibinek!) – mondták a pórul jártak a vihogóknak.

Többet beszéltek, akkor a népek, s kevesebbet írtak, így jó és szép élete volt spiránsuknak. Kőbe vésni mégiscsak nehezebb, mint tollakat rángatni, tabulátorokat gyötörni.

Aztán megjelent a nyomda, s ott mindenféle anyagias emberke. Egy ilyen, egy velencei, Aldo Manuzio, azt mondta a csinkuecsento közepén, hogy: Megvagyunk mi h nélkül! A háttérben a mohóság állott: kábé 1/30-addal csökkentjük a költségeinket, mondták a súgók, akik azt is mondták, hogy mondja azt a Velencei Corriere-nek: Parasztjainknak elég bajuk van, egyszerűbb lenne nekik, ha nem lenne ez a … Nem kell ez nekik! Olcsóbbak lennének a könyvek! – jött a fő-fő érv. Ezt mondta. Állítólag!

Manuzio védője most súgja, hogy előtte vesszőkel és pontokkal, s egyéb központokkal gyarapította az írott nyelvet. Szóval, nem volt ő spórolós, na! De a mögötte állók: Hahaj! Fogukhoz verték a zecchinót.

Egy hajításnyira – időben és térben – élt a széplelkű, könnyűtollú, hosszan író Ludovico Ariosto, ő pedig jól megmondta: «Chi leva la H all’huomo non si conosce huomo, e chi la leva all’honore, non è degno di honore», vagyis: Ki a h-t elhagyja, az egy suttyó!

Tovább folyt a dulakodás, jöttek a kreatívok – főleg egy Policarpo Petrocchi nevű –, s azt diktálták volna, hogy legyenek a h helyett hangsúlyos ò-k és à-k. A másik fele (Fanfani és Rigutini) azt, hogy pont úgy jó minden, ahogy van! Kell-e mondani, nem győzték meg egymást. Ez volt a nyolcszáza évek második fele.

Mussolini nem sokat vívódott, a Duce alatt a gyerekek ilyen mondatokat írtak, hogy: «Pino e Piera ànno – Volt h, nincs h! – un panino ed una pera» Szóval, semmi latin maradvány, semmi szóeleji h, megfosztották az avere ige alakjait h betűjüktől.

A Blicco megírta azt is, hogy pápaválasztáskor a parancs az volt, hogy  – különben nincs Lateráni Egyezmény, nincs Vatikán –:ABEMUS PAPAM-ot kell üvölteni a teraszról.

Állítólag!

A háború után ismét szanaszét voltak a h betűk mindenhol. Egyszer egy sokat beszélő, aranylábúak fejébe igéket öntő edzőt egyenest H.H.-nak hívott a sajtó, mert túl azon, hogy Helenio Herrera volt, gonoszabbak szerint ez Habla Hablát jelentett – nálunk ez, ugyebár, hablatyol formában gyűrűzött be.

Az új hullám pedig megkerülhetetlenné tette a h-t A Csizmán is: holiday, homeless, hard így, hárd úgy, heavy így, heavy úgy, hobby, hooligan,…

Szóval a h rinascimentója, reneszánsza van! Minden happy, minden Hollywood és Hawai azóta Olaszországban, meg mindenhol!