De először még egy kicsit tekintsünk vissza az előző fordulóra, hiszen ezzel még adós vagyok. Sajnos túl sok meccset nem tudtam megnézni, leszámítva a Genoa - Napolit, a Toro - Juvét és néhány percet sikerült még elcsípnem Tottiék KO-jából is.

Hidegebbre fordult az idő, így eljött az ideje a carbonarának.

Így egy-két órával a vacsora után már tudom, hogy jól tettük, mikor kiterítettük az angol szalonnát, mellé összekészítettük a tojássárgáját (3 db, egyik tojást fehérjével), belekeverve sót, borsot és parmezánt (10 dekánál alig kevesebbet).

Ezután, már csak annyi történt, hogy a szalonnát alaposan megpirítgattam, rádobtuk a tésztánkat – ezúttal mivel nem volt spagetti, a Barilla bavettéje került serpenyőbe –, majd lassacskán ráöntöttük a tojásos-fűszeres folyókát. És egy evőkanálnyi vajat is rátettünk. Többször olvastam, hallottam, láttam, hogy fontos nagyon, hogy egyetlen részecske se legyen forró, hogy ne rántottásodjon el.

Mi vigyáztunk, s finom is lett. Nagyon!

Így! :)

Bizony, a már most kilátástalan helyzetben lévő Neroverdi tudott pontot csenni a San Paolóban attól a Napolitól, aki minden eddigi évnél komolyabb erőt tud felvonultatni és céljait sem rejti véka alá (közben tegnap Genoa - Napoli 0-2). Voltak olyan percei a szerdai meccsnek, amikor még nagyobb lehetett volna az ijedtség hazai oldalon, de végül a gyenge napot kifogó és a mindennél jobban küzdő vendégek ikszre hozták a meccset.

Szerintem a címben szereplő csapatok legvérmesebb szurkolói sem reménykedtek ilyen kezdésben: semmi ámítás, a Roma és a Napoli fej-fej mellett haladva, eddig 100 %-osan osztoznak az arany- és az ezüstérmen - Tottiék jobb gólkülönbséggel elsők jelenleg. És az is sokat mond, hogy ezen gárdák vasárnap olyan ellenfeleket ütöttek el a pontszerzéstől, akikkel hosszabb távon is komolyabban kell majd számolnunk. A Farkasok a római derbit behúzva és a Laziót fokozatosan felőrölve kezdik megmutatni, hogy García kezei alatt erős csapat formálódik; míg a nápolyiak 1986 után győzték le idegenben az AC Milant - Balotelli még tizenegyest is rontott. Életében először!

Márpedig azért, mert a Farkasok eddig hibátlanul száguldanak a Napolival a nyakukban, a Lazio pedig jelezte, hogy az örök mumus, Chievo legyőzésével és a szép EL bemutatkozással felpörgött a derbire. Mint mindig most sem lehet megtippelni a biztos kimenetelt: annyi biztos, hogy a Lazio tovább szomorítaná a városi riválist - jó néhány meccs óta képtelenek Tottiék megverni Mauriékat.

Nemrég referált mbemba ferrarai kalandjairól. Beszámolójában szó esett a város megkerülhetetlen történelmi családjáról, a d’Estékről is. Ennek kapcsán eszembe jutott egy e hónapban halála négyszázadik évfordulóját betöltő, különös és különleges személy. Az illető nem más, mint Carlo Gesualdo da Venosa (1560-1613), aki még a reneszánsz Itália korántsem visszafogott érájában is szélsőségesen drámai alaknak számított: a legmagasabb rangú arisztokrata volt, emellett ragyogó tehetségű, újító szellemű zeneszerző, virtuóz lantművész – valamint feleséggyilkos, megtört lelkű apa, s végül megbomlott elméjű, űzött, tragikus zseni.

Carlo Gesualdo gyakran volt vendége ennek a teremnek, szerzeményeit gyakran játszhatták itt (Ferrara, Palazzo Schifanoia, Hónapok terme)

Gesualdo Venosa hercegének és Conza grófjának született, feltehetőleg a Nápolyi Királyságban található Venosában; az édesanyja IV. Pius pápa unokahúga volt. A kor hagyományai szerint unokatestvérét, Donna Maria d’Avalost, a pescarai márki lányát vette feleségül 1586-ban. A házasság mindössze négy évig tartott. A herceg ugyanis 1590 őszén, vadászatból váratlanul hazatérve, nejét félreérthetetlen helyzetben, a hitvesi ágyban találta a fess Fabrizio Caraffával. Gesualdo szerelmi felindulásból ott helyben felkoncolta mindkettejüket, s bár nemesként mentesült a törvény alól, a bosszútól fűtött d’Avalos és Caraffa család elől vidéki birtokára menekült (a Caraffa család egyik leszármazottja, a  Habsburg tiszt, Antonio Caraffa sokat garázdálkodott a történelmi Magyarország területén).

Pár éve kezdődött egy szokásom, miszerint december végén kitalálom, hogy a következő évben milyen bringás célokat szeretnék teljesíteni… Kezdődött egy egyszerű Fertő-tó kerüléssel, Dobogókő megmászásával. Aztán már nagyobb vágyak jöttek: egy nap alatt körbebringázni a Balatont, megmászni az ország legmagasabb pontját… Távolabbi ám mégis hamar megvalósult cél volt feltekerni egy legendás hegyre, a Madonna del Ghisallora…

Ilyen előzmények után eldöntöttem tavaly decemberben, 2013-as év célja a Stelvio megmászása. Március táján egy másik olasz bringatúra körvonalazódott, mely elkerülte ezt a vidéket, de gondoltam ott is megmászunk pár ikonikus hegyet, ezt az áldozatot meghozhatom a Stelvioért, megvár.   Aztán az az út négy nap után váratlanul véget ért, épphogy hazaértem, vigasztalásképp jött egy Salzkammergut maraton, és onnan hazafelé a kocsiban beszélgetés közben felvillant az ötlet, hogy ha már az előző út törlésre került, maradt egy kis pénzmag, akár megvalósíthatom az éves célt. Kezdődött a nagy tervezgetés, hogy szeptember elején béreljünk egy apartmant Bormioban és onnan másszunk meg pár legendás hegyet. Szerencsére gyorsan megvolt a két lelkes útitárs, így nem állíthatott meg minket semmi sem. Szombat reggel bringákkal a kocsi tetején nekivágtunk a 920 km-nek. Addig míg az autópályán suhantunk, zabáltuk a kilométereket, nem volt gond, viszont Landeck után elkezdődtek a hegyeken át vezető szakaszok, így 12 órányi kocsikázás után - megmászva autóval az Umbrailpasst -, megérkeztünk Valfurvába…

Négy teljes napunk volt bringázni, kirándulni a környéken, konkrét tervekkel készültünk, bár helyi szakavatott mesterek picit lehűtöttek, hogy bizonyos távok akár soknak is bizonyulhatnak. Ennek fényében első napra csak egy szolid hatvan km volt tervezve, 800-900 m közötti szintkülönbséggel. Az időjárás és a helyi boltok nyitva tartása se kedvezett nekünk, de végül egy korán kelés után egy kései reggelit követően nehezen, de elindultunk a kicsit esős időben.  Szerencsére a hőmérséklet kedvező volt, néhol még a nap is sütni készült, így legurultunk Bormioba, gyors cappuccino, majd irány Laghi di Cancano. Elmentünk teljesen Valdidentroig és onnan másztunk felfelé. Az emelkedő tényleg barátságos volt, egész jól bírtuk, még én is, pedig sajnos az utolsó két hétben derékpanaszokkal küzdöttem, így az edzés, bringázás háttérbe szorult.  Viszont eddig Dolomitokban tett tapasztalataimmal nem féltem, tudtam, hogy megcsinálható minden. Ami igaz is, de kérdés, miként… :)  Na, de ne szaladjunk ennyire előre, még csak első nap, felhős, néhol szemerkélő esős időben másztunk felfelé 2000 méter környékére, végre elértük Torri  di Fraele-t, megálltunk pár fotóra és abban a pillanatban rázendített az eső, így megszavaztuk, hogy gyorsan továbbmegyünk az 1,2 km-re lévő étterem felé. Innentől az aszfalt murvás útra váltott, amin esőben még kevésbé volt élvezet menni. Tartottunk egy melegedős szünetet, megvártuk míg az eső alábbhagy, de sajnos ez hosszabb idő volt, így odafent lehűlt a levegő 10 fokig. Vizes ruhában kevésbé volt ez élvezet, lőttünk pár fotót a tóról, majd belevágtunk a nagy gurulásba vissza Bormio felé, majd a mászásba, haza Valfurvába. Eszméletlen jó minőségű aszfalton jöttünk lefelé, de a szerpentines szakaszon nem csak a szokásos óvatosság miatt jöttünk lassan, hanem épp egy felhő mászott a völgyből a csúcs felé,és nem restellett áthajtani rajtunk, amitől néhol a látótávolság 10 m alá csökkent. Ismét vizesebbek lettünk, de az élmény, amit az esőben lefelé száguldás adott, tök üres utakon: felejthetetlen. Az út profilja:

Valami ott motoszkált bennem az első két forduló után, valami hiányzott… Végignézem a jelen forduló statisztikáját, s oda a hiányérzet: Di Natale már megint bevágta (179-edszer az Udine mezében, 159-edszer a Serie A-ban).

Egy szűk napot voltunk Ferrarában. Tudtam, hogy ez édeskevés egy nagyobbacska olasz városban, de ezúttal ennyire volt lehetőség. A pénzszűke a ferrarai éjjelezésnek is akadályt jelentett, s annak is, hogy megkeressem, megkóstoljam a helyi fogásokban gyakran feltűnő angolnát. Mielőtt elindultunk tehát tudtam arról, hogy Ferrarában van angolna, itt alkotott Ariosto és Tasso; azt, hogy az Este család évszázadokig meghatározta a város életét, hogy itt van egyik kedvenc festménysorozatom. S azt, hogy Ferrara egy igazi bicajos paradicsom.

Csalódással kezdődött a délelőtt: vasárnap volt, s nem sikerült biciklit bérelni. Nem lehet ezen meglepődni, miképpen azon sem, hogy Veronából eljutni Ferrarában egy többlépéses művelet lett volna, pedig két nagyváros, egymástól 100 kilométerre. Bicaj híján gyalog vágtunk a városnak. Egy könnyű séta után ott voltunk a fő-fő nevezetességnél, a Castello Estense mellett. Gyönyörű falak, négy tekintélyt teremtő toronnyal a sarkokban, vízzel teli várárokkal körbevéve. Az árok fölött hatalmas hídon lehet bemenni, az ellensúlyok jelzik, hogy akár igazából is működhet a súlyos famonstrum. A várkastély mellett egy szerintem gyönyörű Savonarola szobor. A dominikánus mozdulataiban rengeteg energia, villámként cikáznak ujjai, megfeszülnek, meg van győződve róla, tudja, hogy az igazságot hirdeti. Szimpatikus a szobor felirata: nem megy bele vitába, nem provokál, egyszerűen csak közli, hogy ő, mármint Girolamo Savonarola itt volt otthon, itt született (így emlékeztem, de utánanézve látom, hogy tirannusok és bűnök ostorozója volt ő).

Volt egy kellemes kötelességünk: Veronában Manuela néni megkért, hogy látogassuk meg a világ legrégebbi osteriáját (vendéglőjét, fogadóját, ki ahogy akarja). Persze, tudom én, hogy biztos volt már régebbi hely, ahol bort és némi kaját lehetett kapni pénzért, de ha minden igaz, ez van igazán dokumentálva. Szerintem hiteles hely, jó hely, ahol emberbarát összegért lehet ma is tartalmasat kajálni. Én piadinát kértem, s 10 euróért nagyon szépet és szépen ettem: volt a tányéromon lepénykenyér féle – vagyis piadina –, s négy-öt fajta elképesztően finom hús, köztük sonka. UK menüt rendelt, emlékeim szerint 19 eurót fizetett, s ezért kapott három fogást, s a fogások között finom borkóstolót; először valami nagyon felejthetőt (ecetesnek tűnt), másodszor valami feketét, olyat, hogy harapni lehetett, utolsóként pedig valami eszelősen finom desszertbort.

1435-ből van a nevezetes dokumentum, ezt emléktábla is hirdeti. Akkor persze minden más volt: Hostaria del Chiucchiolino volt a neve (ma Enoteca al Brindisi), s a fogadó közvetlen közelében ki is lehetett kötni. Kopernikusztól II. János Pálig sok-sok ismert ember volt itt.

Kiszemeltünk két régi kastélyt, ahol annak idején az urak szórakoztak, mulattak. Ahogy az lenni szokott az odavezető út sokkal izgalmasabb volt, mint maga a nevezetesség. A Via delle Volte egy kevésbé hirdetett látványosság, pedig…. A több száz méteres utca kort, hangulatot idéz, mégpedig a középkorét, egy olyan utcáét, ahol rég ügyes kereskedők, a munkát hajszoló céhlegények laktak családjaikkal. Ívek alatt sétáltunk, utca ki a falig, többnyire szűk ablakok néztek az árnyékos, sötét utcára. A nevek árulkodók voltak, mesterségeket hirdettek. A két-három tábla egyikéből kiderült, hogy itt éltek Dante édesanyjának felmenői.

A paloták szépek voltak, de olyan nagyon sokat nem adtak, persze a Schifanoia (Unaloműző) palota freskói előtt nem csak az illő viselkedés miatt álltunk meg.

Visszafelé tartva még bementünk egy múzeumba, a Risorgimento (a nemzeti egységért és felemelkedésért indult mozgalom) és az Ellenállás múzeumába. Reménykedtem, hogy az első felében találok magyar anyagot, de nem így volt. A második felében viszont sok-sok érdekes gyűjtés volt, sok-sok személyes tárgy, s mindenekelőtt – ami rokonszenves volt számomra – a helyi történetekre, emberekre, helyi hősökre kiélezett anyag, illetve a Fossoliban működő koncentrációs táborból származó néhány tárgy.

Sajnáltuk, hogy tovább kellett állni, vissza Veronába, mert az utcán zenélés kezdődött: utcazenészek nemzetközi találkája (Ferrara Buskers Festival) volt pont akkor. Kisiskolások hegedültek, mosolygó hozzátartozók tapsoltak, valaki üres és félig üres sörös üvegeket sorakoztattak fel zenélésre. Míg az autó felé iparkodtunk dzsessz mászott a fülünkbe több helyről, szóval nagy élet kezdődött a csak derűs délután után.

Ide is vissza kellene térni!

Ők a kínai evangélikusok

Mondtam én, hogy bicajos város

Palazzo Estense

Pont, mint Barabás Tibor Savonarolája

A világ legöregebb fogadójának táblája és menüje

A középkort (Medioevo) idéző Via delle Volte

Labdajáték utca

A Schifanoia palota lugasának festett szőlői, meg majma

Rövidre fogom a mostani beharangozót, mivel eléggé kicsúsztam az időből, ráadásul rövidesen kezdődik a nyitómeccs, mely nem is akármilyen párosítást takar. Igen, az Inter - Juve örökrangadóval izzít a Serie A harmadik fordulója, ahol Mazzarri immár a Nerazzurri edzőjeként néz farkasszemet Contével. Sokan biztosra vélik a vendégek sikerét, ami bizony tavaly sem volt egyszerű menet, ráadásul most már edző ül a hazaiak kispadján. Militót rebesgették a napokban - talán ő lehet a nagy meglepetés hazai oldalon. 

Ha olaszországi híd, akkor számomra nem a Ponte Vecchio a maximum, vagy a római hidak valamelyike, hanem a veronai Castelvecchio-híd. Ezt nem csak azért írom, mert pár napja ott botladoztam, hanem, mert a macskaköves, kicsipkézett, vörös híd mesébe való (utólag jutott eszembe, hogy Calvino olasz mesegyűjtésének borítóján is ezek a jellegzetes formák vannak).

Jól megépítették annak idején (1354-56), hiszen ötszáz évig lényegében nem kellett hozzányúlni. Az eredeti célja az volt a hídnak, hogy ha a híd melletti vár, a Castelvecchio, urainak – többnyire a Scaligeri család lakta –menekülnie kell a városból, akkor legyen merre meglógni, s menni, lovagolni Tirol felé – írja a wikipédia.

Míg a visszapucoló nácik fel nem robbantották sok galiba nem volt. Az 1800-as évek, vagyis az Ottocento elején a franciák lerombolták a városközpont felé eső tornyot, meg a várfal csipkéibe is belekötöttek, de húsz évre rá az osztrákok újraépítették. Mint említettem a rombolásban örömöt látó németek felrobbantották a hidat (1945. április 24.) – akárcsak az összes többi veronait –, így a háború után kezdődhetett az újraépítés. Ez hál’Istennek nagy-nagy odafigyeléssel történt: az Adigébe omlott kőtömböket visszatették helyükre, illetve a pótlandó anyagot azokból a bányákból szerezték be, ahonnan évszázadokkal korábban szállítatták az építőmesterek.

1951 júliusa óta változatlan formában áll a híd. A Castelvecchio híd (Ponte Scaligerónak is nevezik, régebb pedig) a járókelőké, a bicajosoké, a zenészeké, Castelvecchio várában pedig várostörténeti múzeum működik – mikor évekkel korábban voltam, akkor fegyverkiállítás volt (nyilván nem mindig Castevecchio, vagyis Öregvár, -kastély volt a neve, helyette: Castello San Martino in Aquaro).

Észak-Olaszországban – Velence után – számomra ez a hely a leg-leg! Forza Castelvecchio! Forza Verona!

Magyarország talán legzseniálisabb, legbarátságosabb múzeumában az egyik kiállítás kapcsán kerekasztal-beszélgetés lesz csütörtökön 6 órától. A vonal alatt ott lapul a Petőfi Irodalmi Múzeum ajánlója az említett programra.

Verona – amint azt sejteni lehetett – több, mint a szerelmesek terasza. Most lehetőségem volt néhány napot eltölteni ott, s egy nagyon-nagyon élhető várost láttam. Gyönyörű épületek, gyönyörű utcák és hidak, finom kaják, borok, jólét, s kedvesség.

Én örültem annak is, hogy szerintem már több a bicaj, mint a motor. A többit képekben, ha kérdés van kommentben.

Az erő...

Aréna: minden évben, kora ősszel óriási operafesztivál, sok farmerral, s óriási díszletekkel.

Csipkés várfalak

A Castelvecchio hídja (pár nap múlva poszt érkezik a hídról)

A jellegzetes csipkék

Piazza Erbe: zöldségpiac volt, ma csak piac

A Piazza Erbe egyik palotájának szerény fala

Ez is az Erbe placcon van!

A San Zeno templom és kísérete (Verona mór püspöke volt San Zeno a 300-as évekből, aki magának fogta ki a halakat az Adigéből)

Giardino Giusti: egy csodakert a reneszánszból, trükkök, huncutságok a kor krémjének mondottaknak.

Ez a Bentegodi, a Hellas és a Chievo otthona. Én egy Chievo-Nápolyon voltam, az izgalmakról egy vonallal lejjebb.

Egy üzletben van kitéve Cossato egyik szerelése. Ebben a mezben gyűrt be egy, a klub életében, történelmi gólt. Egyik nap Cossato szüleivel beszéltem néhány percet (Tényleg!)

Ipari épületből templom (sok minden átalakul, 1.)

Könyvesboltból fehérneműbolt (sok minden átalakul, 2.)

Anti-hajléktakan padok

Aki teheti nézze meg, mert gyönyörű!

Megérkeztünk a lelátóra, láttam, hogy jön a labda be, az ötösön lepattan, valamelyik sárga-kék ott terem... s máris csaptam a levegőbe, majd pedig U.K. mancsába. Fogalmam nem volt, hogy ezzel 1-0 van vagy mi? Még percekig nem tudtam meg, mert a tábla fekete volt. Aztán szintén onnan derült ki pár perc múlva, hogy 2-2 a Chievo-Nápoly.

A hétvégén, TV által is közvetített meccsek közül összességében a Milan - Cagliariból láttam a legtöbbet, bár a cél természetesen nem ez volt. Viszont, amit sikerült összekaparnom a Chievo - Napoliból, az is alátámasztotta, hogy a Benítez-féle csapat nagyon jó úton halad, már a bajnokság e korai szakaszában is. Hamsik szenzációs, Callejón mindig jó helyen van, de sok jó teljesítmény volt Veronában az nap. A védelmet még össze kell kapni, mert Itáliában talán az egyik legfőbb fegyvertény egy scudettóra áhítozó csapatnak nem más, minthogy szilárd lábakon áll a védelme. 

Chievo - Napoli

A Bologna után egy újabb szörnyű ellenfél a Napoli számára. Ha Benítez ellenük is diadalmaskodni tudna, dupla öröm lenne az a nápolyiak számára. Viszont, ha a Chievo összekapja magát, jókora meglepetést is tudnak majd okozni.

Rossiék még tartják magukat, de Huék nagyon a nyomukban járnak! Bővebben: a milánói önkormányzat nyilvánosságra hozta a helyi lakosok neveinek összesítését.

Kicsit érdekesre sikerült a Serie A rajtja, ha abból a szemszögből nézzük, hogy csupán egyetlen egy döntetlen született. Viszont, ha a nagy csapatok oldaláról, akkor pedig érvényesült a papírforma: mindössze a Milan nem tudta végrehajtani a kötelező küldetését, Veronában állította meg őket a Hellas. Mégpedig az a Hellas, aki nem egy újonc csapathoz szokottan, jelentős transzefereket bonyolított le a nyáron: megszerezte Firenzéből a középpályán igen hasznos Romulót, a tehetségnek, egyenesen Mascherano utódnak kikiáltott Cirigianót (bár ő nem játszott) és a veterán, de még mindig jó Luca Tonit. Jankovicsról és Donatiról nem is szólva. Végül Toni bólintott kettőt is, ezzel nyerte meg a Verona a meccset és sodorta rosszabb hangulatba a Rossonerit a közelgő BL meccs előtt.

Sajnos lassan elmúlik a nyár és beköszönt az ősz, de ez nagy örömünkre azt jelenti, hogy Európa szerte ismét beindulnak a jobbnál-jobb bajnokságok. A top pontvadászatok közül, némelyik már pár kört le is tudott magának, de a legjobb - önzően állítva -, az olasz, ma veszi kezdetét, méghozzá Veronában. Nem kérdés, hogy a legjobbat a végére szokás meghagyni.

Már év elején tudtam, hogy idén előbb-utóbb végre megcsinálom első minestrone levesemet. Vártam, hogy minden zöldség együtt lehessen, vártam az újabb konyhai kísérletet. Ehhez képest nem sikerült ötcsillagosra a kaja, de így is elégedetten cuppantottunk ebéd után. Nem lett ötcsillagos, mert babot nem áztattam be, így konzervet használtam, s azért sem, mert igen könnyedén felrúgtam a leveskészítés eddig jól kialakult rendjét. De erről az uccsó sorokban!

Természetes, hogy így is finom lett, mert elképzelhetetlen a húsos szalonna, petrezselyem, bazsalikom, vöröshagyma, fokhagyma (1. sor), zeller, sárgarépa, krumpli, kelkáposzta (2. sor), paradicsom, zöldbab, zöldborsó (3. sor), cukkini, tészta (4. sor) hegyet olyan idétlenül beletenni egy fazékba, hogy az ne lenne gyönyörűség. Érdemes betartani a sorrendet, erre szolgál a zárójelbe szorult információ.

Én így csináltam: a tíz dekányi angol szalonnán megfuttattam a vöröshagymát, a három gerezd fokhagymát, rácsaptam a zöldségeket – keveset a zeller zöldjéből is –, majd jött a kockára és karikára és értelmetlen alakúra (minden volt, csak zsülien nem:) vágott két sárgarépa és krumpli, valamint a fél kelkáposzta (közepes volt) – valami egészen hihetetlenül finom illat volt a konyhában a kel beavatkozásakor –, majd jött a három paradicsom, a zöldbab (igen-igen kevés) és a konzerv zöldborsó, meg fehér bab (20-20 deka). A karikára vágott két darab kisebbfajta cukkinit a finisben dobtam bele. Aztán beletettem még kevéske fusilli tésztát (szép nagymaroknyit), hogy még olaszosabb identitást adjak a minestronénak – rizset is szórhattam volna rá.

Hamis lett a minestrone, mert gyakorlatlan levescsinálóként a vizet csak a legvégén löttyintettem a zöldségekre (két ujjnyival többet, mint a kupac), így hogy ízesebb legyen többet főztem, kicsivel több sót, borsot, meg rozmaringot tettem bele.

Szóval itt egy nagyon nehezen elrontható kaja. Pontosabban egy kaja, amelyik elrontva is – csak úgy hamisan – tiszta élvezet.

Így!

Pescarában remek kezdeményezésbe fogott a helyi fociegyesület és az önkormányzat. Kellenek a kezdeményezéshez az európai alapoktól kapott pénzek is.

A víz, a fagyi és a sör havában vagyunk. Utóbbit nem különösebben kedvelem, így marad a fagyi, mint téma. A minap írtunk a Fragola nevű csodahelyről (Kiskörút, Károly körút 3/a), mert lehengereltek minket. Namármost, erős a konkurencia: szűk száz méterrel odébb, a Múzeum körúton – még az antikváriumok sora előtt egy hasonló minőségű, számomra még kedvesebb hely van. Ez a Valdocco fagyizó és cukrászda.

Kétszer próbáltuk ki. S mindkétszer találkoztunk ritka, érdekes, számunkra mindenképpen különleges ízekkel. Először szamorodni gombócot, másodszor kékfrankost kóstoltam, faltam. Összehasonlítani ezt a boros párost, a  Fragolában kapható gorgonzola-oliva duóval butaság lenne, de a két hely nagyvonalúságában könnyebb döntenem: a Valdoccóban mindkét alkalommal túlcsordult a mérőkanál, sőt… mikor a kékfrankost kaptam egy újabb fél gombócot simítottak tálkámra (joghurtossal ettem, második kép). Az ízek itt is, ott is zseniálisak voltak. Egy életen át tudnám enni mindkettőt.

Így!

A kis fagyizó egyik falán kereszt, egy másik falon pedig Don Bosco arcképe (katolikus pap, a Szalézi Társaság megalapítója, aki megpróbálta Néri Szent Fülöp csodálatos példáját követni, élt: 1815-1888). A wikipédián mászkálva derült ki, hogy Valdocco egy torinói történelmi külkerület, Don Bosco munkájának egyik helyszíne.

Valdocco fagylaltozó és cukrászda, Múzeum körút 7. (az Astoria mellett), egy gombóc 230 forint.

A világháborúk közötti időszakban az olasz barátság folyton különösen erős hangsúlyt kapott, elsősorban politikai érdekek miatt. Ennek a jelenségnek a kivetülése volt néhány budapesti hely megnevezése, így volt nekünk Mussolini terünk (ma Oktogon), Olasz fasorunk (Szilágyi Erzsébet fasor). De volt olyan is, akinek neve joggal vált fogalommá itthon. Például Guido Romanellié.

Az információkat, melyek itt sorakoznak mindenekelőtt a 2009-ben elkészült Guido Romanelli, missione a Budapest című dokumentumfilm alapján írom. Az olasz alezredes viszonylag kevés időt volt országunkban, azonban ezalatt megmutatott nagyszerű emberi vonásaiért emlékezetes maradt. Talán nem eléggé emlékezetes. De ez már a mi dolgunk!

Romanelli (Siena, 1876. március 15-1973. San Vito Tagliamento, a pontos dátumnak nyoma sehol) a győztes hatalmak oldaláról érkezett, az ők érdekeiket, valamint az olasz érdeket kellett, hogy érvényesítse a vesztes Magyarországon. Ő azonban azonosult a vesztesekkel, a kifosztott és hatalmas területektől megfosztott országgal, s mindenekelőtt a nyomorban élő emberekkel. Ezért gyakran a felettesek parancsainak ellenében járt el, illetve a lehető legtágabban értelmezte mandátumát.

Legismertebb tette, hogy mikor ludovikás kadétok fellázadtak a Tanácsköztársaság ellen, Romanelli közbenjárására maradhatott el az említettek kivégzése – az Oktogonon akarták kivégezni őket. Kun Bélával tárgyalva érte el célját, amint arról beszámol könyvében is (Nell’Ungheria di Bela Kun e durante l’occupazione militare romena).

És ha már Kun Béláról van szó… Mikor látható volt, hogy a vörösök elvesztik hatalmukat, Romanelli biztosította tárgyalópartnerét, hogy biztosítja családjának és neki a személyes biztonságot. Kun jobbnak látta elhagyni az országot Bécs felé (gyalázatos tevékenységéről itt).

Romanelli a román megszállás alatt is Budapesten volt. Annak megindulása előtt kérte, hogy a megszálló csapatok angolszász, olasz és francia erők legyenek. Nem így történt. A román megszállás alatti tevékenységéről, bár nagyon vártam a film nem nagyon beszélt. Sokkal inkább arról, hogy humanitárius segítséget adott a főváros lakosságának. Élelmiszer-szállítmányt szervezett. Tisztjeivel együtt alapítványt hozott létre, s segíteni próbált a nyomorgó lakosságnak.

Budapestre érkezett felettese, Mombelli tábornok kérésére hazarendelték, majd 60 napos letartóztatásban volt része, katonai karrierjét gyakorlatilag tönkretették.

1922 novemberében visszatérhetett Magyarországra, nagy-nagy tisztelettel fogadták, meghívták a parlamentbe, ahol díszkardot kapott. Egy Romanelliről szóló komoly, igényes tanulmányban, megemlítik, hogy 1938 és 43 között a Magyar-Olasz Bank elnökeként járt Magyarországon. A második világégés után – a film szerint – az amerikai magyarsággal levelezett elsősorban, 56 novemberében a Szabad Európa rádióban üdvözölte a forradalmárokat.

Pár szóban magáról a filmről: annak ellenére, hogy egy hatalmas adathegy jelenti a filmtömböt, a szerzőknek sikerül érzelmi, hangulati elemeket is ügyesen bevezetni a filmbe. Egyetlen alkalom volt, mikor elnézően elmosolyodtam magam: mikor a ,,megszerette a magyarokat” mellé bevágták a hegedűs embert, s talán egy kesergőt. Soha nagyobb baj ne legyen! Két történésznő: Szabó Mária és Ormos Mária nyilatkoznak magyar részről, illetve Pomogáts Béla, irodalomtörténész egy személyes történettel színesít.

Mint annyiszor olasz-magyar témában (Cassone, Márai,…), Roberto Ruspanti professzor úr ismét hozzáadta a maga tudását, érzékeny és okos véleményét.

De ez a film, természetesen, a téma, a hiányzó ismeretanyag miatt is ajánlható mindenkinek.