A világhírű olasz író, Umberto Eco februárban halt meg, mégis sikerült ismét nagyot alkotnia: feleségét és lányát arra kérte végrendeletében, hogy ne engedélyezzenek a következő 10 évben, egyetlen az emlékére, tiszteletére, munkásságára rendezendő eseményt se. Ha ilyen van, oda nem menjenek el.

Kedves pillanatok lehettek, mikor a bolognai egyetemen pár órával egy Eco-találkozó kezdése előtt hírét vették a testamentumnak. A bolognai repubblica számol be arról, hogy a szervezők természetesen tudomásul vették a mester kérését.

A végrendelet híre után jutott eszembe, hogy Eco talán Bariccótól kapta az ötletet. Baricco egyik regényének (Mr Gwyn) hőse, a sikeres író megunja a szerzőséggel járó fölösleges teendőket és inkább felhagy az írással és fogadalmat tesz, mely szerint ő többet nem nyilatkozik, nem válaszol fölösleges újságírói kérdésekre, nem megy el szakmázni, nem ír egy sort sem kiadói kérésekre, nemet mond kiadói igények olcsó kielégítésére, nem fog pózolni, nem engedi, hogy neve mumifikálódjon (emlékezetből a felsorolás).

Bárhonnan legyen az ötlet, a magam részéről jót kuncogtam és örültem a hírnek.

A Milánó melletti Segrateben székelő imám megmondta, hogy egy muzulmán nőnek nem egy bicikli nyergében a helye, a szóban forgók pedig úgy érezték, hogy ezt a kijelentést nem lehet tettek nélkül hagyni: tiltakozásképpen az elmúlt vasárnap biciklire ültek és tekertek egy jót Milánó utcáin, 7-8 kilométeren át.

Az imám azóta enyhítette mondandóját, de mivel voltak más, a muzulmán lányok, nők biciklizése elleni hangok is a kerékpáros felvonulásnak helye volt.

Hajrá bicaj! Hajrá muzulmán lányok!

Nápolyban van új a Nap alatt: megszületett a polipos kebab, a Kepurp (purp a polip nápolyiul)! Egyelőre úgy tűnik nem egy elterjedt fogás, de hogy vagyunk páran, akik kipróbálnánk, az biztos!

A szikra a Nápoly csapatszakácsának (Ciro Salatiello) fejéből pattant ki, az ő tavaly megjelent receptkönyvének oldalain volt látható először a Kepurp. A google képei között keresgélve egyértelmű, hogy a nápolyi-török szülemény azóta útra kelt a kikötőben és a sikátorban is.

Magyarországot gyakran figyelik határokon kívülről, például hogy miképpen emlékezik a második világháborúra. Néha megérdemeljük a kritikát, máskor nem. Németország sokak szemében megnyerte a tragédia-feldolgozás világbajnokságát, mégis előfordul, hogy ott is történik elfogadhatatlan. Legalábbis úgy tűnik.

Gyakorlatilag az összes olasz napilap honlapja hozta a hírt, mely szerint egy volt SS-ember, a ma 94 éves Wilhelm Kusterer, aki aktívan részt vett egy olaszországi embermészárlásban (Marzabotto) kitüntetést kapott Engelsbrand település polgármesterétől. Engelsbrand – 4300 fős helység Baden-Würtembergben – vezetése a helyi közéletben való szorgoskodás miatt tüntette ki a volt SS-est.

Marzabotto pedig egy Bologna melletti kistelepülés, ahol 1944 őszén pár nap alatt a visszavonuló nácik 770 civilt gyilkoltak le, köztük gyermekeket és nőket (tizenöten egyéven aluliak voltak, corriere).

Kusterer rangját – esetleges háború utáni felelősségre vonását – nem találtam meg az olasz forrásokban, de valamennyi cikk szerint tevékenyen vett részt a háborús bűntettben. Van, ahol hóhérként emlegetik.

Egy olasz katonai bíróság 57 német és osztrák személyt vont volna felelősségre, hozott ítéletet, így Kusterer esetében is, ellenben Németország és Ausztria nem intézkedett ezekben az ügyekben.

Olasz politikusok léptek a kitüntetés kapcsán, a német fél talán még nem.

Nem vagyok híve az egymondatos igazságoknak, az életeket eldöntő, megfordító, visszafordító idézeteknek, de ez most nagyon tetszett. A rai uno egyik újságírója – Franco ... – mondta a napokban a Sarò Franco című reggeli műsorában:

Gyújtogatóknak születünk, tűzoltóként halunk meg.

Így van ez, állítólag.

A sanremói fesztiválon 1966-ban, tegnap volt pontosan 50 éve, hogy Adriano Celentano elénekelte a nagyvárosba költöző fiatalember himnuszát. Tegnap a milánói utca, a Via Gluck megtelt éneklőkkel, jóízűen emlékezőkkel. Itt vannak ők a rai felvételein.

Hajrá Celentano! Hajrá Olaszország!

Egy irodaház portáján kezembe került egy National Geographic, benne egy amerikai stílusban megírt, amúgy érdekes, izgalmas cikkel a Gran Paradisóról, a legnagyobb olasz nemzeti parkról. Elhatároztam magamban, hogy öt-tíz éven belül beszabadulok ebbe a zöld csodába. Majd nézegettem a netet a témát mélyítgetve és olyan képeket láttam ott (a passport blogon), amelyek eltökéltek egy posztírásra.

A számomra – talán mondhatom számunkra – különös képeken kőszáli kecskék nyalják a sót egy hatalmas víztározó falán. Mennyire abszurd, hogy egy természetvédelmi területen a hely szimbólumállata egy ember által épített óriási falon mászkál!

Igen, a kőszáli kecske a Gran Paradiso szimbóluma. A nyolcszázas évek első felében történt, hogy a király akkor érezte jól magát, ha ezekre a vadakra vadászott, egy idő után az egyre fogyatkozó állatra csak az ő engedélyével volt szabad támadni. Ekkor keríthették először körbe a területet (fogyott a kecskék száma, mert az emberek mindenféle hitek, hiedelmek és leginkább babonák miatt irtottak gyorsan). Az említett király fia, miután fiből király lett átadta a területet az államnak – a fasiszta állam első éveiben történt ez. A terület nekik nem csak arra volt jó, hogy a természetet védjék, hanem arra is, hogy politikai ellenfeleiket kíméletlen körülmények között tudják (Kis-Szibéria volt már a környéken máskor is).

A Gran Paradiso időközben összenőtt a szomszédos francia Vanoise nevű hasonló védelem alatt lévő zöld paradicsommal, így ők együtt Európa legnagyobb védett területe.

A Gran Paradisóban virágzik az ökoturizmus és az olasz wikipédia szerint 1992 óta vakok számára is kialakítottak egy útvonalat.

Hajrá négyezres csúcsok, csúcsok árnyékában élő kőszáli kecskék, farkasok, mormoták, virág! Hajrá Olaszország!

Az Enoplastic egy jól ismert cég volt korábban is, de a napokban a név befutotta az olasz médiát, ráadásul nem az üzleti rovatokban. Illetve, remélem, hogy ott is!

Piero Macchi a vállalkozás alapítója és vezetője júniusban halt meg, mostanában mégis hallatott magáról egy gyönyörű tettel. A sikeres vállalkozásból, felesége által, másfél millió eurót szétosztott, mint karácsonyi ajándékot a cég alkalmazottai között – 280 emberről van szó –, így jutalmazva őket egyenként és mint csapatot. A varesenews megjegyzi, hogy az ajándékozottak között nagyszámban vannak családok.

A 87 évesen meghalt Piero Macchi nagyobb összeggel jutalmazta azokat, akik régebb óta voltak a borászati termékeket gyártó – Spanyolországban, Egyesült Államokban, Új-Zélandon és Ausztráliában leányvállalattal rendelkező – cég alkalmazottai.

Felesége mondta a médiának, hogy férje így szerette volna megköszönni, egy nagy ajándékkal, a Varese közeli (Milánó melletti város) vállalat dolgozóinak az együtt töltött éveket.

Mi viszont neki, Piero Macchinak tartozunk köszönettel!

A milánói polgármester egészen konkrét terve alaposan felborzolta az idegeit sok-sok olasz politikusnak, máshol pedig tetszést aratott. A terv az, hogy minden milánói háztartás, aki menekültet, menekülteket fogad be havonta 400 euró támogatást kap az önkormányzattól. Bizonyos körülmények között ez az összeg csak 300 euró. A lakásban lennie kell egy önálló szobának, fürdőszobának illetve egy ruhásszekrénynek.

A pénzt nem önkormányzati alapból, hanem állami pénzekből csoportosítja a célra Giuliano Pisapia polgármester, aki megemlítette, hogy szerinte így jobban hasznosul az adott pénz. Pisapia a wikipédia szerint a szélsőbalról indult – talán komoly ismeretek nélkül is kijelenthető ez egy Democrazia Proletaria tagról – és volt a Vöröskereszt önkéntese is. Később ügyvédként védte a szcientológusokat, illetve a kurd politkust, Öcalant is, míg Olaszországban volt. 2011 óta ő a város első embere és 2016-ban választások lesznek.

A jobbos politikusok szerint – többek között az őrült Bossi szerepét átvevő Salvini is azt mondja – a 300-400 euró átadása negatív megkülönböztetés az olasz állampolgárokkal szemben.

Ez történik Milánóban a világkiállítás megrendezése után.

Firenze, Róma, Párizs az 1500-as években elég érdekes helyek voltak. Éppen ezért, ha érdemesnek gondoljuk, hogy többet tudjunk ezekről a zseniket és zseniális alkotásokat teremtő korról, akkor érdemes végigolvasni Cellini önéletrajzát. Ő ugyanis 1500 és 1571 között élt, alkotott és… garázdálkodott. Hogy miért ez a kitétel?

Cellini, mint ötvös és szobrász alkotott maradandót, ha az értők szerint véletlenül sincs is a reneszánsz legnagyobbjai között, mármint alkotásaival. Azonban könyve alapműnek számít, ha azt a kort szeretnénk jobbacskán megismerni. És Cellini bizony – itt az utalás a garázdálkodásra – gyilkolt, erőszakoskodott, ha kellett, ha nem. És mérhetetlenül harsány volt.

Ugyanakkor mesélni tudott, méghozzá nagyon. Ettől is igen élvezetes a könyv! Örömét, dühét, barátságát, imádatát nagyon könnyen kimutatta, fegyver pedig többször volt az oldalán, mint sem. Felfokozott hangulat állandóan, ez jellemezte a könyvet.

Magyarországon is jelent meg sokkal szebb borítóval, de én ezt olvastam.

Ott volt az Angyalvár védelmekor, ráadásul a frontvonalban (irányította az ágyúkat, majd a pápai ékszerek kérésre történő beolvasztásakor is fővezér volt); ott volt a francia király udvarában, diskurált Michelangelóval, pápákkal tárgyalt, alkudozott; toszkán kisfaluban késelt, utazott rengeteget, veszélyek között (kedvenc részem, mikor barátaival – egyikük magyar lóval – a svájci vagy német hegyekben törtetett) és igen dolgozott vadul, megszállottan. A Perszeusz-szobor kiöntése a könyv talán legidézettebb része (talán Cellini főművéről van szó). Tényleg, eszelősen izgalmasan, szépen megidézett rész.

Olvasás közben gyakran az volt az érzésem, hogy Háry Jánost hallom, ugyanakkor az olasz tanszék által adott gyér ismeretanyag, illetve a lábjegyzetek jelezték, hogy igenis tényleg kivételes emberről van szó a művészi tehetséget illetően is. Gördülékeny, gyors a mesélőkéje azért is, mert Cellini nem maga írta sorait, hanem – amint megjegyzi azt az első oldalakon – tollba mondta egy kissrácnak.

Benvenuto Cellini mester élete, sajnos egy befejezetlen könyv, mert az utolsó mintegy 10 év hiányzik belőle – vagy nem mesélte el vagy elvesztek ezek az oldalak. Cellini könyvét Goethe fedezte fel a nagyvilágnak, az ő fordítása után lett alapja a reneszánsz iránt érdeklődők ismereteinek.

A németnek igaza volt, tényleg jó könyv Benvenuto Cellini mester élete!

Sok hírt olvasok, gyakran nézem a tévéműsorokat, sokat bóklászok a neten – a facebookon főképp –, de magyar forrásból egyszer sem láttam, olvastam egyetlen emlékező szót sem Rosa Parks tettéről. Hátha csak véletlen kerültem ki ezeket. Mindenesetre az olaszfórum most lép egyet az ügyben.

December elsején, a torinóiak azt vették észre, hogy buszaikon a Rosa Parks felirat szerepel. Nyilván sokaknak nem mondott semmit a név. Aki viszont tudta, az pár pillanatra, talán percre meghatódhatott és este elmesélhette gyermekeinek, haverjainak, hogy ki volt ez a fekete nő. Ő volt a gyakran emlegetett emberi jogok egyik legismertebb képviselője. 1955 december elsején busszal hazafelé tartott – Alabama a helyszín – és miután nem volt hely a feketéknek szóló ülőhelyeken, leült egy fehért megillető helyre. Néhány megállóval később emiatt egy fehér nem tudott leülni, amiért a sofőr rendőröket hívott, akik elvitték a rendet nem tisztelő fekete asszonyt.

Innen indult el az az eseménysorozat, amelynek végén az Egyesült Államokban a jog előtt egyenlőekké váltak az emberek.

Pár napja az olasz média azzal volt tele, hogy Olaszországot megelőzte Franciaországot, mármint, ami a bortermelést illeti. Fontos ez, mert az állandó rivalizálásnak az egyik fontos-fontos területe a szőlő.

Az európai országok Brüsszelbe küldték adataikat és eszerint Giovanniék 48,8 millió hektoliternyi bort állítottak elő, míg az Alpokon túl mindössze (kacsintós mindössze) 46,45 millió ez a szám. Franciaországot Spanyolország követi, majd Németország és Portugália jön (a La Stampa térképén Magyarországot 2,8-cal jegyzik). A francia termelés 1 százalékos visszaesésének, ha minden igaz a szárazabb időjárás az oka.

Kevéssel korábban a pezsgőket illetően is előzött Olaszország úgy a mennyiséget, mint a minőséget tekintve: a Cantine Ferrari nyerte a The Champagne and Sparkling Wine World Championships 2015 nevű versenyt.

Most következik az értékesítési verseny, ahol Olaszországnak esélye nyílik az elsőségre, márcsak azért is, mert a milánói világkiállításon az országok építményei között az olasz bor külön pavilonnal szerepelt, és ezt másfél millió érdeklődő látogatta meg.

Ennyit a nagy vetélkedőről, amúgy pedig: Hajrá Olaszország! És hajrá Somló, Villány, Tokaj!

Azért vannak jó irányt mutató események is a nagyvilágban. Például: több száz év után Rómában, a katolikusság központjában megértették, hogy Luther Márton,a protestantizmus atyja nem maradhat ellenség. Talán ezért döntöttek úgy, hogy egy római teret, a Kolosszeumhoz közel őróla neveznek el (Piazza Martin Lutero). De az is lehet, hogy a római városvezetés valamilyen érdektől vezérelve adta ezt a nevet, nem is gondolva a vallások közötti harmónia megteremtésére.

Olaszországban 500-750 ezer közöttire tehető a protestáns egyházakhoz tartozók száma. Egyébként fontos leírni, hogy Vatikán üdvözölte a névadásról szóló közleményt.

A hír hallatán pedig eszembe jutott egy újra és újra elolvasott könyv részlete, nevezetesen a nápolyi kissrácok dolgozatait közlő Én, reméljük megúszom című könyv egyik emlékezetes írása, melynek témája, címe ez volt: Szerinted miért van kétezer küszöbén még mindig annyi háború?

 Az egyik kisrác így válaszolt:

 ,,Kétezer küszöbén azért van még mindig annyi háború, mert az ördög az oka, ő töri ki őket. Bemegy a világ vezetőinek a fejébe és azt mondja: ,,Most azonnal kitörsz egy háborut!” és ha a vezető leakarja rázni, hogy ,,Deiszen éppen most végeztem eggyel”, az ördög azt mondja: ,,Na és aztán! Törjél ki egy másikat!”

Így mivel rengeteg az ördög. és mindegyik megy és belebeszél egy vezető fülébe, kitör a világháboru.

A világon a legrosszabb ember Hittler volt, rosszab mint Néró és Luter Márton,…"

Itt van ez a fénykép és nem tudtam elhinni, hogy nem fényképmanipulációról van szó. És tényleg nem az! A fotó 1972-ben készült augusztus 16-án a Jón-tenger partjánál, Kalábriában, Riace település mellett.

Stefano Marottini, amatőr búvár 300 méterre volt a parttól és körülbelül 8 méter mélyen, mikor észrevette a később világszenzációt jelentő szobor egyik karját. Az amatőr búvár jelentette a történteket, majd augusztus 21-én és 22-én felszínre hozták a leleteket. Igen, jogos a többes szám, mert feltárták a szobornak egy társát is.

A gyönyörű bronzszobrok minden bizonnyal az időszámításunk előtti 5. századból valók. Akkoriban Kalábria is Magna Graecia része volt.

A Riacei Bronzok (Bronzi di Riace) Reggio Calabriában vannak kiállítva, állapotuk megőrzése többször is kritikus volt, ennek ellenére gyakran vinnék máshová is kiállítani. Legutóbb a milánói világkiállításra szerették volna elcipelni

A bronzok egyszer hagyták el a régiót, akkor Firenzében jártak, hogy restaurálják őket (öt évig tartottak a munkák). Mintegy jutalomképpen hat hónapig Firenzében is meg lehetett csodálni Kalábria büszkeségeit.