Van itt egy sorozat, a szótöri! Ide szerettem volna írni valami jobbacskát, már régóta, Illy Ferencről. Arról az Illyről, aki az egyik legelismertebb olasz kávémárka névadója és mely család azóta is kezében tartja a híres céget. De nem tudtam, hogy igazán illik-e ide, és igazán bőven csak nem találtam hozzá információkat.

Nem nyújtom tovább: a nagyhaboru.blog.hu szépen összefoglalta azt, amit a temesvári származású Illykről tudni kell. Főleg, ami az első világháborút illeti.

Az köztudomású, hogy Olaszországban történelmi leletekből annyi, mint égen a csillag; az talán kevésbé közismert, hogy vizeik is dúskálnak a történelmi nyomokban.

Több elsüllyedt hajó pontos helyét ismerik, mitöbb dokumentálták, azonban felszínre hozatalukra nem kerül sor, talán soha, mármint amennyiben az olasz intézményeken múlik. A Repubblicának a Venerdí című melléklete szerint Agropolinál, Salerno megyében alig 5 méteres mélységben egy a XVII. száradból származó hajó rostokol. Már három éve, hogy rátaláltak, megírták a szenzációt az újságok, a tévék forgattak, aztán jött a számolgatás, hogy mibe kerülne a felhozatal. És mikor a szakértők bejelentették a másfél millió eurós összeget, a hivatalok bejelentették, hogy erre bizony nincs pénz. Marad a hajó a víz alatt, mert úgy pár tízezer euróból meg lehet úszni a hajó állapotának a megóvását.

A cikk említ még két-három esetet. Ilyen például a Minos, amelyik 1917-ben a fedélzeten lévő arany rudakkal együtt Törökországba tartott az ottani olasz seregek támogatására, azonban Szicília déli partjainál elsüllyedt. Szardínia mellett pedig egy római kori amforákkal telezsúfolt hajót találtak.

Utóbbi kettő valószínűsíthető sorsáról nem szólt a cikk, így gondolom ők is maradnak a víz alatti kevésbé hisztis világban.

Ugyanakkor említ még az írás két lehetséges utat: Angliában vannak olyan hajófeltárások, amikor a kiindulóponttól, vagyis a víz alatti munkáktól egészen a kiállításig látogatható minden egyes perc, így anyagi hozzájárulás, segítség rögtön az elejétől érkezik. Illetve említenek egy horvát példát – pontosabban nem megnevezettet –, ahol a víz alatt, mindenféle ketrecekben leengedve az érdeklődőket látogatható a hajó.

Van egy harmadik lehetőség is, sajnos: a műkincstolvajok is lecsaphatnak.

Olaszországban rendszeres téma a műemlékek elhanyagolása: leggyakrabban talán az Unió által is sok-sok pénzzel támogatott pompeji csoda  rongálódásáról cikkeznek (volt, hogy egy sok évszázados ház omlott össze), de volt szó Róma melletti gyönyörű barokk kertek mellé lerakott szeméthegyről is. Ezek, illetve tengerben ragadó hajók miatt a poszt írása közben többször is eszembe jutott egy kép: Olaszország a műemlékeket illetően olyan, mint a gyümölcsfa, melynek ágai letörnek a sok-sok gyümölcs terhe alatt.

Sokan azzal viccelődtek, hogy annyi kitétel van arra, hogy ki kivel játszhat és hol és mikor, hogy ki lehet találni ki kivel fogja játszani az első fordulót. És hogy mégse kelljen furmánykodnia az olaszfórumot olvasónak, íme az augusztus 22-23.-ra eső kezdőforduló sorsolása: Empoli-Chievo, Fiorentina-Milan, Frosinone-Torino, Verona-Roma, Inter-Atalanta, Juve-Udine, Lazio-Bologna, Palermo-Genoa, Samp-Carpi (Igen, Carpi, nem Capri!) és Sassuolo-Nápoly.

A firenzei Milan-meccs izgi lehet, akárcsak a második forduló Roma-Juvéje. Városi derbi a harmadikban az Inter és a Milan között, a 12-ben pedig Roma-Lazio, ez pedig már november 7.-8.

Az utolsó mérkőzések május 15-én lesznek. Aki mindenre kíváncsi, az ide kattintson, ez a gazzetta Serie A sorsolása!

Autók, kamionok és társaik 1965. július 19-én haladtak át először a Mont Blanc (olaszul Monte Binaco) gyomrában épített autóúton. Az alagút 11,6 kilométer és Courmayeur, illetve Chamonix városait köti össze.

A képen az alagút olasz bejárata

A wikipedia közlése szerint a két oldalról elkezdett munkálatok találkozásakor mindössze 11 centit vétettek a mérnökök (a vicc szerint, ha sokkal nagyobbat hibáznak akkor két alagút lett volna). A két párhuzamos alagút megépítésének ötlete többször felmerült, azonban a környéken lakó völgyek lakói, a zöldmozgalmakkal karöltve kiküzdötték, hogy ne épüljön újabb átjáró.

Az átadásra már ’65 július 16-án sor került, mikoris Saragat olasz és De Gaulle francia elnökök felavatták ezt az eszelősen hatalmas munkát – az olaszok ’59 januárjában, a franciák néhány hónappal később fogtak neki.

Mostanában naponta mintegy 5000 jármű halad át a Mont Blanc-on. Az előzés és a 70 km/óra átlépése tilos. Egyes biztonsági intézkedéseket az 1999-es emlékezetes tragédia miatt kellett bevezetni. Akkor 39-én haltak meg, miután egy margarint és lisztet szállító tehergépjármű kigyulladt, aminek következtében óriási láng és füst keletkezett, egyhamar 1000 fok Celsiusra hevítve, gyakorlatilag pokollá alakítva az alagutat.

A napokban a tragédiában elhunytakra, illetve a fantasztikus építmény elkészítőire egyaránt emlékezhetünk.

A 90-es években és az ezredforduló közvetlen közelében volt három argentin, akik alig-alig ismertek sérülést, nem ismertek kifogást, nem vollt gyenge idényük, nem volt rossz edzőjük, látszólag nem volt soha semmi bajuk (azóta persze tudjuk, hogy Batistuta akkor is küzdött egészségével), hanem csak hozták a gólokat hatalmas zsákokban, idényenként kábé húszat, de tíznél kevesebbet gyakorlatilag soha.

Véletlen fedeztem fel, hogy Crespónak pontosan ma van a szülinapja. És mivel az is kiderült, hogy pontosan mostanában kezdi a felnőttek között edzői pályafutását, gondoltam itt az alkalom az olaszfórum irogatására, a régi arcok-sorozat folytatására.

Crespo miután befejezte hihetetlen pályafutását (River, Párma, Lazio, Inter, Chelsea, Milan, Chelsea, Inter, Genoa, Párma) családjával úgy döntött szép lesz az élet Pármában (most három lányuk van). Valószínűleg, Crespo nem egy lusta ember,  hiszen a rövid időn belül megszerezte Covercianóban az edzői képesítést, ahol a tanárok szerint nagyszerű záróvizsgát tett. Az olasz Fox Sports szakkomentátoraként Pármában az ifik edzője lett, és most érkezett a Modena felkérése. Két idénye a feljutásért játszották, tavaly a kiesés elkerüléséért: Hajrá Crespo! Mint a tizenhatoson belül!

A Fradit a torinói döntőben a Juventus sem tudta megállítani! Előtte a Spartak Brno, a bécsi Sportklub, az AS Roma (itt is, ott is nyert a Fradi!), majd az Athletic Bilbao és a Manchester United próbálta elkapni az Albert, Mátrai, Novák, Varga Zoli neve által híressé lett csapatot. Sikertelenül!

A torinói 90 percet Fenyvesi Máté fejese döntötte el a 74. percben. A videón meg lehet nézni.

Umberto Eco egy óriási műveltségű ember. Nagyszerű könyveket írt, ha véleményt mond, érdemes odafigyelni. Most pedig elég kereket mondott a Rózsa neve, A Foucault-inga szerzője.

Az egyik torinói egyetemen tiszteletbeli doktorátusi címet kapott és az alkalmon volt lehetősége egy pár gondolatát megosztani. Néhány szóban dicsérte a web-világot, mondván, hogy nagyszerű eszköz a kapcsolatok fenntartására, építésére, aztán mondott egy olyant is, amelyik azóta gondolom sok-sok beszélgetés témája lett Olaszországban. Talán ez is volt a célja, mert olyan egyenesen-kereken fogalmazott, ahogy ő nem szokott. Körülbelül így öntötte szóba mondandóját: Egy sereg idióta jutott szóhoz a net elterjedésével, egy csomó olyan ember, aki korábban egy kocsmában egy pohár bor után mondhatta meg a magáét; ma pedig ugyanolyan lehetőségük van a véleménynyilvánításra, mint egy Nobel-díjasnak (neki nincs Nobele).

“I social permettono alle persone di restare in contatto tra loro, ma danno anche diritto di parola a legioni di imbecilli che prima parlavano al bar dopo un bicchiere di vino e ora hanno lo stesso diritto di parola dei Premi Nobel”

Beszélt ennek kapcsán az iskolák felelősségéről , hogy megtanítsák a fiatalokat megszűrni az információkat, illetve még az újságokról is, miszerint ő hisz bennük. Hegelt idézte: Az újságolvasás a modern ember mindennapi imája. De a vitatott mondat nem ez!

Én Ecóval vagyok!

Milánóban a világkiállítás alkalmából hatalmas Leonardo-kiállítást hoztak össze. Hazatért több nagyszerű mű is. Erről jutott eszembe a Gioconda 1911-es olaszországi útja. Különös, igen különös történet volt. Sok-sok epizód rögtön, igen részletesen kiderült, ugyanakkor sokan gyanúsnak éreznek néhányat ezek közül – én nem. Szerintem egyszerűen egy szép régimódi történet.

Vincenzo Peruggia (a képen) egy átlagpolgár volt, aki festéssel, egész pontosan szobafestéssel és lakkozással foglalkozott. Az élet úgy kavargott, hogy ez a jóember a Louvre-ban dolgozhatott számos remekmű közelében. Egyszerű kis kobakkal és hatalmas igazságérzettel megáldva úgy érezte, hogy ebben a francia fővárosi múzeumban nagyon sok az olasz festmény – túl sok. Éppen ezért úgy gondolta, hogy legalább egyet hazavisz. És ezt a hazavittét ne úgy értsük, hogy haza a konyhába, hanem úgy hogy haza Olaszországba. Jól ismerte a bejárást a Louvre-ba, hiszen ott dolgozott, felmérte azt is, hogy melyiket tudná hazavinni és kiválasztotta az egyik legkisebbet. Így gondolt a Giocondára, a Mona Lisára. Bement, leakasztotta, megszabadult a kerettől és az üvegtől, kabátjába csavarta a vásznat, felszállt a buszra, majd észrevette, hogy rossz irányba szállt a buszra, így visszafordult, majd hazament és letette a képét (1911. augusztus 21.). Napokkal később miután megállapította, hogy a szobája túlzottan nedves, egyik honfitársára bízta a képet, ugyanabban az épületben, de egy másik lakásban.

A nyomozás nagyon elhúzódott. A zsandárok (szinte zsandárkokat írtam:) mindazoknak a lakását átkutatta, akik bejáratosak (alkalmazottak, munkások) voltak, hiszen valamennyiük neve benne volt egy naplóban. Jártak emberünk lakásán is, de mivel a festmény akkor már a honfitársnál volt, sikertelen volt a ház átkutatása (később, mikorra Peruggia elkészült egy fa tárolódobozzal, visszavette a festményt). Különös hangulatú érdekesség, hogy rövid ideig a sok-sok gyanúsított között ott volt Pablo Picasso és Guillaume Apollinaire is. Picasso, nem is sokkal a szóban forgó események előtt, két szoborfejet szerzett barátjának, Apollinaire-nek a Louvre-ból, majd mikor egyik ismerősének az útja szintén oda vezetett, viccelődve kérdezte költő barátját: ,,Valami esetleg a múzeumból?” Olvastam más, szintén városi legendaszerű változatot is.

A mű eltűnt. Addig kellett várni a feltűnésével míg Peruggia felajánlotta egy firenzei, kiállítást szervező gyűjtőnek (1913 ősze), azzal a vágyával függvényben, hogy a mű többet nem hagyja el Olaszországot – ez bizonyítja számomra a kép meglovasítójának jószándékát.

A Gioconda átadásakor elcsípték Peruggiát és természetesen letartóztatták. Ugyanakkor a bíróság ítélkezése megértő volt az anyagi és más hasznot hajkurászni nem akaró rablóval szemben. Gyakorlatilag nem küldték börtönbe, hanem dedós kérdések nem megválaszolásának örvén rövidke büntetést kapott – mondván, hogy gyengeelméjű –, amit a fogva tartás hetei alatt már le is töltött (a kirótt 7 hónap 8 napból alig-alig maradt valami).

Köszönhető ez annak is, hogy akkoriban éppen kimondottan jó volt a kapcsolat Alainék és Marcellóék között. Olyannyira, hogy az eset után a két ország megegyezett, hogy mivel Mona Lisa éppen otthon van, hadd járja körbe szülőhazáját. Így is történt! Pár hónapig a kép múzeumról múzeumra (Uffizi, Firenze; Palazzo Farnese, Róma) járt a kép. Aztán visszaérkezett Franciaországba, ahová Leonardo mester is szánta, s ahol nagy pompával fogadták állomásról állomásra, majd ilyen és olyan elnökök jelenlétében visszaakasztották a Louvre egyik falára.

A történet elvarrandó: Vincenzo Peruggia 1925 októberében halt meg, Párizs közelében (egyébként Franciaországba útlevelében harmadik nevét használva jutott be), 44 évesen. Lánya, Celestina egy évvel korábban született. Ő 2011-ben távozott el. Viszonylag gyakran keresték fel újságírók, akik édesapjáról kérdezték; elmondott mindent mit tudhatott róla, valamint azt, hogy kislányként gyakran becézték a szomszédok őt Giocondinának.

Itthon van bőven gondunk az idegenek, a tőlünk különbözőek elfogadásával, de régóta irritál az, mikor Olaszországból hívják fel erre figyelmemet, figyelmünket. Ezt alátámasztandó egy minapi példa Padovából.

Egy idős hölgy, egy jómódú kilencven éves hölgy (Mara Gambato) felajánlotta padovai házát néhány afrikai menekültnek (legtöbb helyen hat emberről, máshol tízről olvastam). A menekültek munkába jártak, iskolába jártak, de a környék lakói mégsem tudták megemészteni a kéretlen szomszédságot. Gond nem volt velük, konkrét magyarázatot az ellenzők nem neveztek meg, amikor aláírás-gyűjtésbe fogtak az afrikaiak elköltöztetéséért. Háromezren írták alá a papírt – és ami, ha lehet még rosszabb –, köztük a polgármester is (Massimo Bitonco, a Lega Nord tagja).

Az idős asszony azóta már nem él Padovában, a városon kívülre költözött, mert folyton negatív megjegyzéseket hallott jótette miatt. A hírhez tartozik – bár nem mindegyik forrás említi –, hogy a nagyvonalú hölgy gyermekként családjával együtt kénytelen volt országát, Olaszországot elhagyni.

Valahol nekünk is le kellene kapcsolnunk a kivilágítást?

Ugyan, legyünk komolyabbak!

Elkezdődött a milánói világkiállítás! Az érdeklődés hatalmas, az éppen hatalmon lévők egyre csak azt hangoztatják, hogy az expo elhozhatja a fordulatot Olaszországnak, illetve az olasz gazdaságnak.

Ráférne az országra! A világesemény megnyitója május 1-én volt, ugyanakkor pár napja kijöttek az adatok a munkanélküliségről, ami nem túlzás állítani, hogy döbbenetesek: a fiatalok között 40 százalék fölötti. Odabenn, a világkiállítás sem volt minden a legsikeresebb. Több napilap is közli azokat a fényképeket, amelyeken az építkezés, az összeszerelések szemete látható. De lényegében minden talpon.

Odabenn az expo falain belül beszélt Renzi miniszterelnök, de a városban kritikus – vagy inkább egyszerűen balhés – fiatalok gyújtogattak és törtek-zúztak. Nem csak olaszok voltak, hanem a neten összetoborzódott európai fiatalok is. Rengeteg méltán és méltatlanul hírességnek nevezett volt jelen, azonban nem volt ott például Ferenc pápa. Viszont több újság is közölte, hogy az olaszok által messze legelfogatottabb közéleti személyiség igen kritikusan mondott véleményt a vatikáni pavilonról. Nagyon sokallta állítólag az egyszerű épületre elköltött 3 millió eurót és ez szerinte is nagyon sok az általa elképzelt és megvalósítani kívánt szegények egyházától.

Az itthon sokat vitatott magyar pavilon áll, azonban ma vágóképeken sem láttam – a Rai Uno sokat-sokat foglalkozott a témával –, pedig több részletet lehetett látni a világ mutatványairól. Ugyanakkor egy Grazia Casa nevű folyóirat a magyar épületet a legszebb 10 közé emelte – együtt a monacóival, az orosszal, a franciával, a kínaival, a svájcival, egy kínaival, a csehvel, az Egyesült Királyságéval és az Arab Emirátusokéval. Amúgy 137 ország van jelen, de saját kiállítási tere van néhány régiónak, szervezetnek, cégnek is.

Több apró hír is van még, de a számomra leginkább figyelmet felkeltő, hogy az olasz himnusz egyik szavát kicserélték. A siam pronti alla morte helyett a siam pronti alla vita hangzott fel. A corriere szerint azért történt így, mert a gyerekek szájából idétlenül hangzott az emlegetett sor (készen állunk a halálra helyett az életre).

Balsors?

20 millió látogatót várnak az október 31-ig nyitva tartó világra szóló eseményre.

Itt pedig pár kép a gazzetta oldaláról.

Lotitónak, a Lazio elnökének szépen sikerült eddig a tavasza. A fővárosi kékek magasabban szállnak,mint azt remélni merte volna – bár ma a Chievo, mbemba tombolására féken tartotta őket –, ráadásul második csapata a Salernitana feljutott a Serie B-be. Ez kevés lett volna ahhoz, hogy poszt legyen ebből az olaszfórumon, de a feljutás körítése már betűt érdemel: a stadionban 20 ezren voltak, hogy lássák a Barletta elleni feljutást.

A mérkőzés utáni este és éjszaka szintén forrósra sikerült. a videókon a stadionbeli ünnep, majd az utcák ünneplése, végül pedig Davide Moro, a csapat egyik középpályása énekli a Nessun dormát, a híres-híres áriát.

A Salernitana salernói csapat és a háború előtt sok-sok magyar edző dolgozott ott. Az 1998-99-es idényben már játszottak a legjobbakkal.

Több művészettörténettel foglalkozó könyv is úgy említi a Strozzi-palotát, mint a reneszánsz építészet legszebb firenzei példáját. Ennek a Strozzi-palotának a hasonmása van itt Pesten, az Oktogonon.

Török András hihetetlenül gazdag Budapest könyvét olvasgatva találtam az adatra, miközben lakóhelyünk környezetét próbáltam felfedezni. Természetesen nem tehettem mást, mint lefényképeztem a korábban is megbámult épületet. Persze tetszett maga a palota is, de többször csak a fejmagasságban lévő karikákat vettük szemügyre, amikre azt tippeltük, hogy valószínűleg a lovak odakötésére szolgáltak valamikor. Most már tudom – erről a blogról –, hogy ez a kis részlet is a firenzei eredetit utánozza.

A budapesti Strozzit Batthyány Géza megrendelésére építették Hauszmann Alajos tervei szerint 1884-85-ben. Természetesen sok-sok különbség van a két épület között (a firenzeinek saját falak által körbezárt belső udvara is van), de a hasonlóság nyilvánvaló.

A Batthyány-vagyon sem két fillér lehetett, de Strozzi úr egyenest firenzei forintban fürödhetett: akkoriban, a virágzó Firenzében bankár volt, és ahhoz is volt elég hatalmas, hogy a Mediciéknél kijárja palotájának felépítését – az olasz wikipédia szerint 15 épületet romboltak le, hogy helye legyen épületének.

1489-ben kezdték felhúzni a firenzei csodát, azonban mire beköltözhető lett (1504) emberünk már meghalt (1491). Sőt, a tervezéssel megbízott Benedetto Da Maiani is meghalt (1497) a mű elkészülte előtt (1537).

1907-ben a Strozzi családnak nem volt több örököse, így a palota tulajdonjoga egy nemzeti biztosító tulajdonába jutott, ma pedig a reneszánsszal foglalkozó tudóstársaságok birtokolják. A budapestiben lélektannal foglalkozó társaságok működnek, házasságkötő és egy szexbolt.

Ez van a Teréz körút 13. alatt!

Ez a Strozzi-palota Firenzében!

És itt a pesti!

Nápolyba készülődésem előtt többször is belefutottam a hírbe, miszerint egy ottani metróállomás Európa legszebb metróállomása.

Majd egyszer arra kanyarodunk, gondoltam, és így is történt! Arra vettem az irányt, de igazából nem voltam kiélezve, hogy nagyon-nagyon kritikus szemmel koslassam végig a Toledo állomást, sőt, nem is jártam be az egészet. A helyi Váci utcán van a szóban forgó metróállomás, és amit láttam, az valóban szép, de a leg-leg státusz biztos nem az övé lenne nálam.

A leggyakrabban fényképezett rész, az a mozgólépcsők fölötti mennyezet ahonnan valóban fel lehet nézni, ha nem is a mennyig, de Nápoly ahhoz hasonlító egét látni onnan. És a távoli lyukacskáig sok kis fehér és kék mozaik van, ami azt a kéket vetíti elénk, amelyiket Nápolyba érkezésünk előtt elképzelünk. Ez a kékekkel való játék valóban fenséges.

A mozgólépcső előtt és után a hely modern és menő, de a síneknél már egészen átlagos. Az egyik járatban Toscani-fotók vannak, helyi srácokat ábrázolók. Ezeket nem láttam, de egész biztos, hogy csak hozzáadnak az élményhez.

Hajrá Nápoly!

Pár perce a Puskás-Fradi-meccsen Böde Dani zoknisan lőtt ügyes gólt. Ugyanezt tette a Hellas Verona játékosaként Preben Elkjaer-Larsen, a dánok a 80-as években nagyot alakító középcsatára. Az Olaszországban azóta is emlékezetes gólt a Juve ellen szerezte 1984 októberében – abban az idényben bajnok lett a Hellas Verona.

Ha Nápoly, akkor Vezúv! Nem igazán szeretem a kötelező programokat, de igazán butaság lemondani egy ilyenről, ha az tényleg izgalmas.

És a Vezúv igazán izgalmas! Lenyűgöző lenézni a kráterbe, érezni a valamikori szunnyadó és fortyogó lávát. Most csak a törmeléket látni. A látvány mégis segített felidézni azokat az olvasmányokat, azokat a képeket, ahol ábrázolták ezt a borzalmas erőt. Eszembe jutott első könyveimnek egyike: ahogy Spartacus és a többi gladiátor indákon mászik le éjjel a meredeken, meglepve ezzel a magabiztos római katonákat; elképzeltem Barabás Miklóst, amikor felvázolja a hegyet és a tűzoszlopot – felidézve képét megállapítottam magamban, hogy Barabás portréfestésben jobb volt, mint tájképekben. Elképzeltem az amerikai katonákat (1944), amint északnak tartva bámulják a lángoló vulkánt és azon morfondíroznak, hogy hová csöppentek és hogy a fegyvertűznél, a bombáknál van sokkal-sokkal nagyobb erő.

Ugyanakkor észrevettem magamon és sok más emberen is, hogy az első kráterbe bámulások után egy, ha lehet, még lenyűgözőbb képet, panorámát néztünk: Nápoly gyönyörű! És engem még inkább lehengerelt az, ahogy Caprit keresve és találva elbizonytalanodtam, hogy hol a tenger és az ég határa. A két kékből egy kék lesz valahol.

És most egy gyakorlatiasabb rész: Nápolyból, hogy jutottunk fel a Vezúvra? A központi állomásról oda-vissza jegyet (andata-ritorno) kell venni Herculaneumig – ez 4 euró –, majd kisbusz visz fel 10 euróért a csúcs közeléig, ahonnan egy újabb 10 euró kifizetése után lehet feljutni a kráterhez.

A mindentudó Wikipedia összefoglalja helyettünk az indulást. ’69-ben született, játszott a Torinóban, ott lett válogatott ’91-ben és ’92-ben aláírt a Milanhoz.

Ha minden igaz 2012-ben készült a kép, Lentini oldalán Dino Baggio és Eranio.

Az aláíráshoz kellett egy szemtelenül magas ajánlat, de a Milan-tulajdonos Berlusconi is tett pár meggyőző kört magánhelikopterével Torinó felett. Lentini 23 évesen a világ legdrágább játékosa lett.

Pár éve van annak, hogy a Spektrumon láttam, hogy egy nápolyi sikátorbeli teljesen jelentéktelen lakásból nem pincébe volt lejárat, hanem egy nagyszerű állapotú római kori (esetleg görög kori) színházba. Akkor született meg a döntés a fejemben, hogy: Ezt látnom kell! Nos, ez nem sikerült most sem, de azért jártam Nápolyban a föld alatt és hasonlóan izgalmas helyen.

A helytörténész állítása szerint, a következőkben bemutatandóhoz hasonló óvóhelyeken körülbelül 280 ezer ember vészelte át az amerikai bombázásokat – természetesen a második világégésről van szó. A hely maga is látványos, különös volt, de a története még jobban megfogott.

A görögök kutakat, egészen szűk lyukakat fúrtak a földbe, hogy vízhez jussanak (görög Nea+polis, vagyis Újváros=Napoli); ezeket a rómaiak tovább fejlesztették és akkor már kialakult egy komoly csatornarendszer a város alatt. Hírek, források az Anjouk, illetve a spanyolok idejéből vannak arra, hogy a város kezdett kiterjeszkedni a várfalak mögül, így a városvezetők úgy gondolták, hogy jobb, ha nem engedik a további építkezéseket és nem engednek a városba az építkezésekhez alkalmas anyagokat. És ekkor Nápoly elkezdett alulról építkezni, elsősorban a meglévő kutak kiszélesítésével; az így kitermelt tufából épültek, csinosodtak a kisebb-nagyobb házak, paloták. Boltívek tökéletes használata miatt a lent nyíló hatalmas terek nem okozták a felső réteg, az épületek stabilitásvesztését. A helytörténészek állították, hogy az óvárosban soha nem történt egyetlen beomlás sem, ellentétben az újabb városrészek szerencsétlenségeivel.

Aztán 1885-ben volt egy kolerajárvány, ami után berekesztették az ilyen kutaknak a használatát.

A második világháborúban ezek a földalatti, kutakból, építkezések okán kialakult járatok életmentő szerepet kaptak. Abban a járatrendszerben, amelyikben mi voltunk 5-6 ezer ember vészelte át az amerikaiak bombázásait. Odalenn – a föld alatt 80 méteres mélységben (máshol 40-et olvastam) – állandó villanyvilágítás volt, a talajszint kábé egyméteres megemelésével az alul csorgadozó víz elvitte a szennyvizet. Ezek voltak az alapigények, de fiatal házasoknak biztosítottak egy zártabb sarkot is a házasélethez. Ugyanakkor említették, hogy a gazdagság itt is számított, módosék itt is tudtak maguknak külön jogokat vásárolni. Szellemes és megható volt, hogy a lenti főjárat ugyanazon az utcanéven volt megnevezve (Via Chiaia), mint odafenn. Sajnos, a föld alatt nem tudtam használni fényképezőm, így azokat a néha kifejezetten jól kidogozott graffitiket nem tudom bemutatni. Láttam ott amerikai bombázót, Mussolinit, de egy focimeccs részletét is.

A háború után ezek a földalatti vájatok, terek a romeltakarítás egyik tárolóhelyévé váltak, de egyszerű szemét is került beléjük bőven. Új falak épültek fel. Olyannyira átalakult 30-40 évvel ez a menedékhely-rendszer, hogy a 90-es évekre hatalmas munkát igényelt a rendbetétel, a látogathatóság biztosítása, de gyakran maga az egyszerű helyazonosítás, helyfeltárás is. A háborút átélt idős emberek segítségére volt szükség, hogy ismét megtalálják ezeket az izgalmas helyeket. Így kerültek elő olyan történetek is, amelyek még átélhetőbbé teszik ezeket: például egy néni, aki a menedékhelyre vezető lépcsősoron szült. Többen is mesélték, hogy a bombázások alatt egyetlen ember haláláról tudnak, akinek az óvóhelyre menetel alatt a fejére esett egy kő.

Lejárat az óvóhelyekig

A látogatók a híres, vagyis minden nápolyi által ismert Gambrinus kávézó előtt gyülekeznek, mi onnan egy hangos és kedvesen harsány bácsi vezetésével - aki utólag is többször bemutatott egyértelmű mozdulatokkal az amerikai bombázóknak - elgyalogoltunk az egyik közeli utcácskáig, ahol betérve egy nagyobb kapun kifizettük a 10 eurós jegyet (lehet, hogy kicsit kevesebb volt), aztán irány az izgalmas történelem! A programon inkább helyiek, értsd nápolyiak vettek részt, de szükség esetén angolul is segítettek az idegenvezetők.

A földalatti Nápoly program más helyszíneket is javasol: egyik a Tunnel Borbonico (A Bourbon-alagút), az emlegetett Római színház, de talán idetartozik a gyakran Európa legszebb metrómegállójaként emlegetett Toledo metróállomás is. Utóbbiról pár napon belül lesz itt egy rövidebb poszt is. A korábbi nápolyi posztok pedig itt.

Hajrá Nápoly!

Hétvégenként két csapatért szorongok: a Chievóért és a Nápolyért. A Chievóban a fenntartható focit, a tisztaságot látom; a Napoliban pedig a több mint lelkes táborral rendelkező, De Laurentiis elnökkel tiszta lappal előre lépegető csapatot. És persze Maradona szerintem még mindig a futball Peléje. A veronaiaknál többször voltam, most végre sikerült a San Paolóba is eljutnom.

A jegyvétel igazi sikertörténet volt, ugyanis megkerültem az itthoni jeggyel kereskedő brigantikat (a Pegazus árszabása engem felháborított). Egy olasz barátomat kértem meg, hogy tegyen egy kísérletet a jegyvásárra. Elkérte hozzá személyes adatainkat, hogy pontosan beazonosítható legyek a jegyek átvételekor; nevünk rajta volt a bilétán és ellenőrizték a jegy átadásakor, illetve a stadionba belépéskor is – végül 18 euróba került (5500 forint).

Nehéz Nápolyról röviden beszélni, mert rengeteg oldala van. Négy napom volt, hogy valamennyire megismerjem a várost – igaz, hogy előzőleg sokat olvastam róla, nem csak útikönyvekből.

Egy példa rögtön a szervezetlenségre az eszelős szétszórtságra. Megérkezés után rögtön megvettük az artecard nevű kártyát, ami az ingyenes utazást szolgálja és a múzeumokba való bejárást (a mienk háromnapos volt és 21 euróba került). Nagyon jó ötlet, hasznos, de korántsem működik tökéletesen: a múzeumok közül több is csak kedvezményt ad, a közlekedéskor pedig gyakorlatilag nem volt olyan jegynyelő, amelyik zöldet mutatott volna. De persze a helyi bkv-s mindig engedett tovább. Mindennek a teteje az volt, mikor a reptérre a visszaútkor az információs pultnál kijelentették, hogy nem érvényes ez a bérlet, tehát jó lenne jegyet venni, amit a negyedik (NE-GYE-DIK!) javasolt helyen sikerült megszerezni. Hogy mit csinál ilyen helyzetben az olaszul nem tudó, az komoly kérdés.

Rájöttem, hogy kicsinyes vagyok! Ebben a városban mégiscsak van fontosabb ügy, mint a közlekedés. Vannak itt eszelősen szép paloták, terek, harmóniák, mellettük pedig olyan gagyihegyek, rosszízlés és barbárság, hogy csak na. Láttam olyan valamikori szökőkutat, ahol a díszítő négy oroszlán le volt fejezve; olyan múzeumudvart, ahol a szemét és a parkírozó mögött-között alighanem római kori leletek senyvedtek egymáson.

Hogy az emberek között vannak ilyenek is, olyanok is, azt tudjuk, de itt... A ruha mindenhatóságában például, itt az emberek abszolút többsége kategorikusan és kritikátlanul hisz. Itt biztos, hogy a fizetés nem a napi betevőre és gyógyszerre megy el. Jóindulatúk és arroganciájuk megintcsak végtelen: volt, hogy autóba ültettek és derűsen elrepítettek a kedvenc vendéglőjükbe és volt, hogy megsértődtek egy aprócska kérésen (a jegyet áruló buszsofőr megsértődött egy jegyem érvényességére vonatkozó kérdéstől).

Hogy Nápolyban lehet meséset enni, abban biztos voltam és így is lett! Egy aprócska vendéglőbe vezetett az előző bekezdésben idézett emberünk. Búcsúesténken visszatértünk ide, merthogy az első alkalommal megvacsorázott sült halacskáim hét nyelven beszéltek, mint a másik oldalon elfogyasztott polipdarabok. A később itt látott és elpusztított sorrentói gnocchi, valamint a nápolyi édességspecialitásként ismert babà szintén nagyszerű emlék. Ugyanakkor az ételeket illetően is volt negatív tapasztalat, ráadásul egy pizza kapcsán. Az éhség és nem a türelmes válogatás vezetett be egy kikötő közeli étterembe, ahol egyikünk pizzája szerintem az itthoni középkategóriát sem érte el: a tészta súlyát még öt-hat óra múlva is érezni lehetett, a ráhelyezett hús íztelen volt, a sajt úgyszintén. Tiszta szerencse, hogy a paradicsom igen ízes volt.

És még egy megállapítás: a görögök, a rómaiak, a spanyolok hihetetlen kulturális örökséget hagytak itt maguk után; most az biztos, hogy majdnem négy nap alatt egyetlen könyvesboltot és egy könyves pultot láttunk Nápolyban.

Ugyanakkor a Nápolyi-öböl, a várak, a finomságválaszték, a Vezúv látványa, az operából és operettekből előbújt emberek különlegessége, a hihetetlen kék, a turistaként még élvezhető káosz miatt is Nápolyt látni majdnem kötelező!

A város alatti világ egy részéről, a Nápoly-Interről, a Vezúvról, Európa állítólag legszebb metróállomásáról, alighanem még lesz itt poszt a napokban!

Nem akármilyen sors a jelenleg még Cagliariban focizó Godfred Donsahé! Pontosabban az édesapjáé és az övé.

Olaszországban gyakran legjobb esetben is lesajnálólag néznek egy négerre. Donsah édesapja gyakran megélhette ezt: előbb, mikor néhány társával, egy bárkán átjött a Földközi-tengeren (2007 volt), majd mikor egy kalábriai mezőn dolgozott napszámban. Az ő története szépen végződött, mert mikor megelégelte, hogy kihasználják, akkor ismét útra kelt és Északon jobb munkát talált: raktáros lett.

Donsah aláírásáért a Juve, a Manchester City, ... nagyon szívesen fizetne nagyon sokat (kép: Gazzetta dello Sport).

Raktárosként szerzett pénzből pedig megtehette azt, ami minden addigi tettének igazi célja volt: korábban hazakényszerülő fiát ismét elhozta Olaszországba. Túl azon, hogy maga mellett akarta tudni gyermekeit, azt is tudta róla, hogy egy rendkívül tehetséges fiú, aki otthon, Ghánában könnyen elkallódhat. Igen, Donsah 15 évesen már kipróbálhatta magát, illetve a szakértők (a Palermóé és a Comóé) láthatták, hogy micsoda lehetőségek vannak az afrikai őserőben.

Van Olaszországban egy ember – neve Pierdante Piccioni –, aki nem tudta, hogy Berlusconi nem vezér már; hogy a Juve dagasztott már a másodosztályban; hogy az Ikertornyok összeomlottak. De azon is meglepődött, hogy kisfiaiból szakállas emberek lettek. Illetve, hogy édesanyja meghalt.

Az orvosként dolgozó Pierdante Piccioni 2013. május 31-én rosszul lett egy autóban (az olvasott cikkek nem részletezik az eseményeket), ami után elvesztette emlékezetét, majd arra ébredt, hogy 12 év teljesen kiesett: 2001-ben érezte magát, következményeképp egy jobboldali bénulásnak.

Az esemény után 2 évnyi kezelés után (Paviában) az 1959-ben született doki (ő van a repubblica képén) számára visszatértek a családi hétköznapok, beleértve a munkát is. 2 év rehabilitáció után ma az elsősegélynél dolgozik. Tudása, szakismerete – elmesélése szerint – soha nem volt kétségbe vonható, azonban fogalma sem volt arról, hogy hol tanult, s hogy dolgozott egy minisztériumi szakértőcsoportban, hogy…

Manapság pedig azon dolgozik egyebek között, hogy a kiesett éveket elmeséltesse, hogy megértse, mi minden történt vele és a világban egy tucat év alatt.

Egy ilyen baj után sokan automatikusan azt gondolták, hogy nyugdíjaztatja magát. Nem így történt, ő dolgozni akar!