A legkevesebb, hogy kalandor volt: ezen felül gátlástalan hazug és csaló, ügyes kezű hamisító, magát orvosnak, alkimistának, sőt, egyenesen mágusnak kiadó kapitális svindler. Ugyanakkor nyilvánvalóan tehetséges színész és az emberi lélek legmagasabb szintű ismerője, hisz a maga korában – a tizennyolcadik századi Európában – több ország felső tízezrének jeles személyiségeit tette lóvá. E hajdani garabonciás nem más, mint a kereken 270 éve született, Alessandro di Cagliostro néven közismertté vált Giuseppe Balsamo.
Ne nézz a szemébe! A kezét figyeld, a kezét!
Noha Balsamo maga azt terjesztette, hogy titokzatos anatóliai hercegek árvája, akit a Máltai Lovagrend tagjai fogadtak örökbe, és avattak be az alkímia, a kabbala, és a mágia művészetébe, valójában Palermo egyik legszegényebb részén, a hajdani zsidónegyedben, Albergheriában jött világra egy hétköznapi családban, 1743 június 2-án. Anyagilag szűkös helyzetben levő, de jószívű rokonai a kis (akkor még ártatlan) Giuseppének maguknál szebb jövőt szántak, így közösen összeadva a tandíjat, beíratták a helyi Istenes Szent János rend iskolájába, ahol hamarosan novícius lett.
A kamasz Balsamo azonban az első adandó alkalommal átállt a másik oldalra. 1763-ban mindössze tizenhét éves volt, amikor megismerkedett a dúsgazdag kereskedővel, Vincenzo Maranóval. Az úrral elhitette, hogy a közeli Pellegrini hegyen titkos kincs van elásva, hozzátéve, hogy azt sajnos démonok őrzik, rögtön ezután felajánlva okkult képességeit a sátánfattyak elűzésére. Marano igent mondott az ajánlatra; az eredmény: egy hatalmas púp a fején, és hetven ezüstnyi veszteség, amelyet előlegbe adott az „ördögűzőnek”. Balsamo pedig, miután leütötte első megbízóját, megtollasodva Máltára távozott.
Máltán gyógyszerészi képesítést szerzett, majd kisvártatva egy hajójegyet Rómába, ahová 1768-ban érkezett meg. Itt meglepően visszafogott állásba került: Orsini kardinális titkára lett. Alig pár hét alatt elunva a levélskríbolást, kiegészítő tevékenységbe kezdett – "egyiptomi" amulettekkel és egyéb kamu holmikkal seftelt a babonás római dámák körében. Sorsát még ebben az évben két jelentős találkozás szabta át. Egyrészt szerelmes lett a még tinédzser Lorenza Seraphina Felicianiba, akit azonnal feleségül vett. Másrészt megismerkedett a csaló- és hamisítófenomén Agliatával, aki felismerve Balsamóban a méltó utódot – ellenszolgáltatásképp Lorenza testi bájaiért –, ötcsillagos bűnözővé képezte ki.
Balsamónak ezután már szűkösnek bizonyult Róma. Felvéve Cagliostro gróf identitását, nejével együtt Londonba távozott, majd szabályszerű európai turnéra indult. Bejárta gyakorlatilag a teljes kontinenst Németországtól, Oroszországon és Lengyelországon át, egészen Franciaországig. Sikerszériája itt tört meg először: az akkor már neves orvosként, rejtélyes és lenyűgöző mágusként tisztelt Cagliostro elővigyázatlanságba torkolló mohósága miatt belekeveredett a kor egyik legnagyobb formátumú bűnesetébe, amelyet „királyné nyakláncának ügyeként” ismer az utókor. A grandiózus szélhámosság áldozata Louis de Rohan bíboros, Strasbourg hercegérseke volt, és a gyanú árnyéka rávetült gyakorlatilag a teljes francia udvarra, beleértve a királynét, Marie Antoinette-tet is. Bizonyíték híján Cagliostróra kivégzés helyett kilenc hónap a Bastille-ban, majd Franciaországból való kiutasítás várt. A megtépázott „gróf” rövid angliai pihenő után úgy döntött, visszatér Itáliába.
Rómába 1789 legvégén érkezett, ám esélye sem volt ismét gyökeret verni az örök városban: az inkvizíció két embere csípte nyakon – állítólag a neje, Lorenza adta fel, csak találgathatunk, milyen okokból. Az álcájától megfosztott Balsamo az Angyalvárba, majd a pápai ítélőszék elé került. A vád szabadkőművesség volt, amiért először halálra, aztán életfogytiglani börtönre ítélték. Balsamónak még volt egy utolsó villantása: sikertelen szökést kísérelt meg az Angyalvárból, amit követően a San Leo erődbe zárták. Itt halt meg pár év múlva, 1795 nyarán.
Cagliostro élete már e tények tükrében is elég színesnek tűnik, de az utókor valóságos legendává avatta. Alakja, amelyet az idő lassan misztikussá nemesített, sorra ihlette a művészeti alkotásokat: több zenei műben is felbukkan, Johann Strauss egy egész operettet kanyarított a karaktere köré; Goethe hónapokig nyomozott a személye és a története után; Tolsztoj és Schiller novellát írt róla, és olyanok szőtték bele egy-egy regényükbe, mint Alexandre Dumas, Arthur Conan Doyle, vagy Umberto Eco; bőrébe olyan színászóriások bújtak, mint Orson Welles, Jean Marais, vagy Christopher Walken. Ennek tükrében viszont el kell ismernünk: valami különlegesnek mégiscsak birtokában lehetett, hogy szelleme túlélve Balsamót, végleg Cagliostróként manifesztálódva a mai napig egyre-másra feltűnik, hogy elbűvöljön sokunkat, azzal, amivel valószínűleg tette bő kétszáz éve is: elhisszük róla és neki azt, amiben annyira hinni akarunk, hogy van több, van más, mint e földi hétköznapok.
Csak véletlen, hogy az olaszfórum az angyal (Don Milani) után a sátánról posztol.
