Ha olaszországi híd, akkor számomra nem a Ponte Vecchio a maximum, vagy a római hidak valamelyike, hanem a veronai Castelvecchio-híd. Ezt nem csak azért írom, mert pár napja ott botladoztam, hanem, mert a macskaköves, kicsipkézett, vörös híd mesébe való (utólag jutott eszembe, hogy Calvino olasz mesegyűjtésének borítóján is ezek a jellegzetes formák vannak).

Jól megépítették annak idején (1354-56), hiszen ötszáz évig lényegében nem kellett hozzányúlni. Az eredeti célja az volt a hídnak, hogy ha a híd melletti vár, a Castelvecchio, urainak – többnyire a Scaligeri család lakta –menekülnie kell a városból, akkor legyen merre meglógni, s menni, lovagolni Tirol felé – írja a wikipédia.

Míg a visszapucoló nácik fel nem robbantották sok galiba nem volt. Az 1800-as évek, vagyis az Ottocento elején a franciák lerombolták a városközpont felé eső tornyot, meg a várfal csipkéibe is belekötöttek, de húsz évre rá az osztrákok újraépítették. Mint említettem a rombolásban örömöt látó németek felrobbantották a hidat (1945. április 24.) – akárcsak az összes többi veronait –, így a háború után kezdődhetett az újraépítés. Ez hál’Istennek nagy-nagy odafigyeléssel történt: az Adigébe omlott kőtömböket visszatették helyükre, illetve a pótlandó anyagot azokból a bányákból szerezték be, ahonnan évszázadokkal korábban szállítatták az építőmesterek.

1951 júliusa óta változatlan formában áll a híd. A Castelvecchio híd (Ponte Scaligerónak is nevezik, régebb pedig) a járókelőké, a bicajosoké, a zenészeké, Castelvecchio várában pedig várostörténeti múzeum működik – mikor évekkel korábban voltam, akkor fegyverkiállítás volt (nyilván nem mindig Castevecchio, vagyis Öregvár, -kastély volt a neve, helyette: Castello San Martino in Aquaro).

Észak-Olaszországban – Velence után – számomra ez a hely a leg-leg! Forza Castelvecchio! Forza Verona!