A világháborúk közötti időszakban az olasz barátság folyton különösen erős hangsúlyt kapott, elsősorban politikai érdekek miatt. Ennek a jelenségnek a kivetülése volt néhány budapesti hely megnevezése, így volt nekünk Mussolini terünk (ma Oktogon), Olasz fasorunk (Szilágyi Erzsébet fasor). De volt olyan is, akinek neve joggal vált fogalommá itthon. Például Guido Romanellié.

Az információkat, melyek itt sorakoznak mindenekelőtt a 2009-ben elkészült Guido Romanelli, missione a Budapest című dokumentumfilm alapján írom. Az olasz alezredes viszonylag kevés időt volt országunkban, azonban ezalatt megmutatott nagyszerű emberi vonásaiért emlékezetes maradt. Talán nem eléggé emlékezetes. De ez már a mi dolgunk!

Romanelli (Siena, 1876. március 15-1973. San Vito Tagliamento, a pontos dátumnak nyoma sehol) a győztes hatalmak oldaláról érkezett, az ők érdekeiket, valamint az olasz érdeket kellett, hogy érvényesítse a vesztes Magyarországon. Ő azonban azonosult a vesztesekkel, a kifosztott és hatalmas területektől megfosztott országgal, s mindenekelőtt a nyomorban élő emberekkel. Ezért gyakran a felettesek parancsainak ellenében járt el, illetve a lehető legtágabban értelmezte mandátumát.

Legismertebb tette, hogy mikor ludovikás kadétok fellázadtak a Tanácsköztársaság ellen, Romanelli közbenjárására maradhatott el az említettek kivégzése – az Oktogonon akarták kivégezni őket. Kun Bélával tárgyalva érte el célját, amint arról beszámol könyvében is (Nell’Ungheria di Bela Kun e durante l’occupazione militare romena).

És ha már Kun Béláról van szó… Mikor látható volt, hogy a vörösök elvesztik hatalmukat, Romanelli biztosította tárgyalópartnerét, hogy biztosítja családjának és neki a személyes biztonságot. Kun jobbnak látta elhagyni az országot Bécs felé (gyalázatos tevékenységéről itt).

Romanelli a román megszállás alatt is Budapesten volt. Annak megindulása előtt kérte, hogy a megszálló csapatok angolszász, olasz és francia erők legyenek. Nem így történt. A román megszállás alatti tevékenységéről, bár nagyon vártam a film nem nagyon beszélt. Sokkal inkább arról, hogy humanitárius segítséget adott a főváros lakosságának. Élelmiszer-szállítmányt szervezett. Tisztjeivel együtt alapítványt hozott létre, s segíteni próbált a nyomorgó lakosságnak.

Budapestre érkezett felettese, Mombelli tábornok kérésére hazarendelték, majd 60 napos letartóztatásban volt része, katonai karrierjét gyakorlatilag tönkretették.

1922 novemberében visszatérhetett Magyarországra, nagy-nagy tisztelettel fogadták, meghívták a parlamentbe, ahol díszkardot kapott. Egy Romanelliről szóló komoly, igényes tanulmányban, megemlítik, hogy 1938 és 43 között a Magyar-Olasz Bank elnökeként járt Magyarországon. A második világégés után – a film szerint – az amerikai magyarsággal levelezett elsősorban, 56 novemberében a Szabad Európa rádióban üdvözölte a forradalmárokat.

Pár szóban magáról a filmről: annak ellenére, hogy egy hatalmas adathegy jelenti a filmtömböt, a szerzőknek sikerül érzelmi, hangulati elemeket is ügyesen bevezetni a filmbe. Egyetlen alkalom volt, mikor elnézően elmosolyodtam magam: mikor a ,,megszerette a magyarokat” mellé bevágták a hegedűs embert, s talán egy kesergőt. Soha nagyobb baj ne legyen! Két történésznő: Szabó Mária és Ormos Mária nyilatkoznak magyar részről, illetve Pomogáts Béla, irodalomtörténész egy személyes történettel színesít.

Mint annyiszor olasz-magyar témában (Cassone, Márai,…), Roberto Ruspanti professzor úr ismét hozzáadta a maga tudását, érzékeny és okos véleményét.

De ez a film, természetesen, a téma, a hiányzó ismeretanyag miatt is ajánlható mindenkinek.

A mindörökké off látványos sorozatot közölt sziklákra épült városokról. Ebben a sorozatban a campaniai (Nápoly a székhely, a capoluogo) Positano szerepel, mbemba még idebiggyeszt három másik csodavárost: a mostanában az olaszfórumon gyakran emlegetett Materát, a szintén basilicatai Cracót (több szempontból is Matera kistestvére) és a dél-toszkán Pitiglianót.

Biztos vagyok benne, hogy sok-sok sziklákra (rocce) épült város és városka – hogy a falvakról ne is beszéljünk – van a Csizmán, de talán ezek a városok azok, ahol a leglátványosabban látszanak sziklák.

És ha sziklára épült, város méretű várról van szó, akkor ott a Kínai Nagy Fal Alpokbeli nyúlványa, Fenestrelle.

Matera:

Craco:

Pitigliano:

Márciusban Materában voltunk, azóta minden lehetőséget megragadok, hogy ezt a hihetetlen várost népszerűsítgethessem. Itt az újabb esély!

Két fiatalember (Angelo Fontana, Raffaele Paolicelli) a város régi leírásait követve újabb templomra akadt a föld, pontosabban a sziklák alatt, között, a mélyben. A nyomozott sziklatemplom a San Pietro de Morrone, vagyis V. Celesztin pápa nevével fémjelzett épület, s egyelőre minden amellett szól, hogy az ezúttal feltárt lesz a szóban forgó templom (ő volt az a pápa, aki elsőként lemondott címéről, 1294-ben).

1318-ból emlegetik írásos dokumentumban az egyházi épületet, 1623-ban is biztos, hogy látogatták a felek. 1861-ben talán már lakták a felszentelt épületet, illetve az is valószínű, hogy a 60-as években falazták be, falazták el a sziklatemplomot – De Gasperi miniszterelnöksége alatt született döntés a Sassi – Matera sziklákra épült része – kilakoltatásáról. Az biztos, hogy a sziklákba vájt templom falain 1200-as, ´300-as évekbeli (Duecento, Trecento) freskók maradtak fenn.

Tudtommal Rómában is, Nápolyban is van városalatti városnézés – sőt, Budapesten is –, Materában tudtommal eddig csak az egyik régi ciszternát lehetett látogatni, pár év múlva alighanem bővül a program (a Spektrumnak is van hasonló sorozata).

1993 óta Matera az UNESCO által a világörökség részének nyilvánítatott, 2019-ben pedig Európa kulturális fővárosa lesz.

 Jóízlésű emberek, menjetek el megnézni ezt a várost!

A Szépművészeti Múzeum olasz gyűjteményéből választottam öt olyan képet, amiknek a története valamiért megmaradt bennem (mbemba, az olaszfórum mindenese jelzi, hogy a fentiek a szerző, vagyis Edit szavai)

Little Miss Sunshine

Gentile Bellini - Caterina Cornaro képmása

A képen látható hölgy élete XV. századi furcsa, női karriertörténet. A Velencei Köztársaság szenátusa örökbe fogadta a patríciuslányt, aki így királyi rangra emelkedett, és hozzáadhatták a ciprusi királyoz (testületileg). Velence azért házasította ki újdonsült leánykáját, hogy befolyást szerezzen Ciprus felett, ami a keleti kereskedelem fontos állomása volt.  Caterina férje korai halála után megörökölte a trónt, de némi nyomás hatására lemondott róla a köztársaság javára. Cserébe kapott egy birtokot, és úgy ünnepelték, mint a köz szolgálatáért élő nemesség példaképe.

Az eredet

Tiziano - Marcantonio Trevisani dózse képmása

Tiziano volt a festők király, királyok festője, az európai uralkodók tolongtak azért, hogy lefesse őket. A festményein megörökítette a portréalanyok személyiségét is, és egy kicsit idealizálta is őket. Közel negyven évig a velencei dózsék hivatali képeit is ő festette meg, amiket a dózsepalota tanácstermében állítottak ki. Amikor a palota leégett, ennek a képnek eredetije is megsemmisült. A másolatot maga Tiziano festette, vagyis ez a saját művének kényszerű koppintása.

Blöff

Sebastiano del Piombo - Férfiképmás

Ez volt az a kép, amire ráment a múzeum megálmodójának, Pulszky Károlynak a karrierje és végül az élete is. A kormánytól megbízást és szép summát kapott festményvásárlásra, és ezt a képet azért vette meg, mert Raffello vonásait fedezte fel a férfi arcán, és azt gondolta, hogy egy önarckép. Először azért támadták meg a politikai ellenfelei, mert nem tudott számlákkal elszámolni, és amikor kiderült, hogy nem is Raffaello a festő, akkor a szakmai hitelét is elvesztette. Idegösszeomlást kapott, aztán Ausztráliába emigrált, ahol végül öngyilkos lett.

V mint vérbosszú

Artemisia Gentileschi - Jáhel és Sisera

Gentileschi női festő volt, akinek az életművére rányomta bélyegét az ifjúkorában elszenvedett megaláztatás: megerőszakolták, majd bíróság elé állt, ahol kínvallatás során neki kellett bizonyítani az igazát. A képein tulajdonképpen bosszút állt az egész férfitársadalmon. Magatehetetlen férfiakat ábrázolt, akiket nők fejeznek le, vagy ezen a képen egyszerűen meglékelnek. Korai művészeti terápia. 

Hófehérke

Tiepolo - Szent Jakab legyőzi a mórokat

A londoni spanyol nagykövet kérte fel Tiepolót, hogy fesse meg a követségi kápolna oltárára Szent Jakabot, a spanyolok kedvenc szentjét, aki kikelt sírjából, hogy egy csatában győzelemre vezesse a spanyolokat a mórok ellen. Ő az, akinek a sírján épült Compostela katedrálisa, az El Camino végpontja. A kép elkészült, elküldték Londonba, de a nagykövet visszaküldte, mert szerinte Szent Jakab túl kicsi, a ló pedig túl nagy és nőies. 

1.)    Az olasztanár, ha azt látja az utcán, hogy: alkalmazza, azt úgy ejti: alkalmadza;

2.)    Az olasztanár, ha szembe megy baráttal vagy ismerőssel, akkor az rámosolyog, s megjegyzi, hogy: bondzsorno vagy robibádzsó vagy, hogy dzsovánottó – az ő édesapja volt a Jován Ottó – vagy, hogy: berluszkoni;

3.)    Az olasztanár, ha megfelelően átszellemül – vagy csak elfárad –, akkor a prosciutto crudóról Krúdy jut eszébe, a brodóról meg Bródy;

4.)    Az olasztanár nem győzi hangsúlyozni, hogy az olaszban a q után nincs v, csak legfeljebb a tékvandóban;

5.)    Az olasztanár, ki már régóta tanít ezerszer hallotta, hogy a che az cse, amire ő azt mondja, hogy csak akkor ejtjük úgy, ha Che Guevara a téma (s különben is Moldova megmondta, hogy Ave Mária és Ave Cézár nem testvérek);

6.)    Az olasztanár, ha iszkes igéket tanít, akkor a maffia filmeket hívja segítségül: KÁPISI?;

7.)    Az olasztanár képes elragozni a teszkót is: teszko, tesssi, tesse, tejámo,…

8.)    Az olasztanárnak már százszor szegezték neki a kérdést, hogy: Na, hogy ejtjük a pizzát? Pizza? Picca? Pidza?;

9.)    Az olasztanár mindig elmosolyodik mennyire bátran nyúl az olasz az angolhoz. Ebből születik: a mÁÁÁÁnádzser, killerádzsó, oelfár, s valamennyi esetben ott egy értelmetlen torokhangos magánhang;

10.)    Az olasztanár, ha már nagyon fáradt, akkor az ágyikójában – alvás közben – belekezd, hogy: dá á, -tól –ig, dáááá áááá, -tóóóól, -ig, DÁÁÁÁ    ÁÁÁÁ, -TÓÓÓÓÓÓÓL –IGGGG.

+1 De aztán másnap megint ugyanolyan élvezettel hallja, mondja, hogy: Dáááááj, vájjjj, forcá, SZU, SZU!!!!! KORÁDZSO!!!!!!! AVANTI, AVANTI!!!!

Biztos vagyok benne, hogy Milánóban sem mindenkinek tetszik a San Siro. Túl nagy, esetleg túl kicsi. Lehet vitatkozni a Scala puccos hely-e vagy sem. De vitát lehet nyitni arról is, hogy a Dóm nem elég szép: túl fehér, túl csipkés, túl kicsi…

Fikázni talán ott is menő.

Egy valamin nem illik vitatkozni Milánóban sem: Zanetti úriember, Zanetti örök! Elég csak megnézni 18 éve változatlan frizuráját. Semmit nem változott két évtized alatt!

Hagyomány már, hogy a Legambiente (1980-ben született, környezettel foglalkozó, elismert társaság) és a Touring Club (1894-ben alapított turizmussal foglalkozó cég, 300 ezer tagjuk van a wikipédia szerint) összefogásából egy rangsor születik. Egy olyan rangsor, amelyik tisztasági szempontból sorolja be az olaszországi tengerpartokat. Sőt, a tópartokat is.

Ez a Salerno melletti Pollica!

A partok tisztasága mellett (gondolom, elsősorban ez a fontos) tényező volt a besoroláskor a hely szállásainak minősége, az illető táj szépsége, annak fenntartása, illetve a kiegészítő szolgáltatások milyensége. Gondolom, ezek közé tartozik – az egyik ismertető cikk által emlegetett –, borral kapcsolatos vendéglátás is.

Szardínia tarolt! 18 településsel került a legjobbak közé, majd jön Puglia (11) és Toszkána (9). Itt a tengerpartok sorrendje:

Az elárul valamit a meccsről, hogy például a yahoo úgy látta, hogy Buffon 8-ast érdemelt, a második legjobb pedig 6-ost (Bonucci, Chiellini, ők védekeznek, ugyebár, és Montolivo). Jómagam nem láttam a 90 percet, így nem is okoskodnék többet.

A legkevesebb, hogy kalandor volt: ezen felül gátlástalan hazug és csaló, ügyes kezű hamisító, magát orvosnak, alkimistának, sőt, egyenesen mágusnak kiadó kapitális svindler. Ugyanakkor nyilvánvalóan tehetséges színész és az emberi lélek legmagasabb szintű ismerője, hisz a maga korában – a tizennyolcadik századi Európában – több ország felső tízezrének jeles személyiségeit tette lóvá. E hajdani garabonciás nem más, mint a kereken 270 éve született, Alessandro di Cagliostro néven közismertté vált Giuseppe Balsamo.

Ne nézz a szemébe! A kezét figyeld, a kezét!

A 68-ban vonuló diákok közül sokan egy papnak a könyvét szorongatták kezükben. Nem biztos, hogy folyton vele masíroztak, de az biztos, hogy sokak fejében ott volt Don Milani írásainak tartalma, tanulsága. Vörös pap, mondták neki rosszindulatú vagy szűklátókörű kritikusai, akik nem értették vagy nem akarták érteni az Esperienze pastorali (Papi tapasztalatok) vagy még inkább a Lettera a una profesoressa (Levél egy tanárnőnek) írásokat.

Don Milani 1967-ben meghalt. Talán a Jóisten akarta így. Akkor már lehetetlen lett volna állást foglalni a gyakran erőszakos változtatni akarók mellett. Amivel ő változtatni próbált, azok a tettek voltak. Egy dombtetőn – magyarországi mértékkel hegytetőn –, a Barbianán, Toszkánában létrehozott egy iskolát, ahová gyakorlatilag csak olyan srácok jártak, akik számára az állami iskola csak kínszenvedést és bukást hozott. Ezek a gyermekek a vidék szegényeinek gyermekei (50-es, 60-as években Toszkánában is otthon volt a szegénység, gyakran a nyomor) voltak, s Don Milani a számukra alapította ezt az iskolát. 1954 decemberében ,,száműzték” ide. A srácok 24 órát tanultak, nem volt szórakozás – azért maguknak építettek egy apró medencét –, illetve a szórakozás is tanulás volt: a biológiát az erdőben, annak állatain tanulták meg; a földrajz, a történelem egy óra volt – gyakran egyszerre a Bibliával –; az angol tanulás néha Bob Dylant jelentette, néha mást, de 14-15 évesen már maga a nagyvilág: tanítványai mentek Londonba, étterembe fazekat mosni, de Észak-Afrikába is elengedte őket. Esztergapad mellett fúrtak-faragtak. Olvasni és írni, többnyire újságot olvasva tanultak: alaposan szétcincálták, a fölöslegeset lehántották a fecsegő újságírók cikkeiről. Mentek hozzájuk alkalomadtán szakemberek, például a fiatal fényképész Oliviero Toscani (ő a Benetton fotósa, ugyebár?). Az állami iskolákban sínylődő, legjobb esetben vegetáló gyermekek szépen felzárkóztak, s a szülők szívesen engedték őket tanulni a hegyre fel, a Barbianára. Hazatérés legjobb esetben is csak néhány hétvégén volt. Könyvét az egyház nem tette az indexre, de…

Az iskola épülete ma is látogatható. A tanítványok megőrizték az épületet, a tanterem a taneszközökkel (fatábla, satu, térképek, szabad levegő) együtt ma is ott van, akárcsak Don Milani sírja. Vicchio nevű falutól 7 kilométer, egy nagyon kellemes erdei sétával lehet felérni a tetőre.

Don Milan nem kerülte a konfliktusokat. Nagyon kereken elítélte, azokat a papokat, akik a háborúban megáldották a fegyvereket, vagy egyáltalán hazáról beszéltek a háború kapcsán. Lett nagy felzúdulás belőle – a háború vége nem volt olyan távol –,  több pap érintettnek tartotta magát. Több újságíró tudatosan próbálta lejáratni a fiatal papot. Ennek a konfliktusnak az okát egy bírósági döntés okozta, melyben 31 fiatalt börtönre (carcere, talán fogház) ítéltek, mivel lelkiismereti okokra hivatkozva, megtagadták a katonai szolgálatot. A döntés indokként, többek között, a hazához való hűtlenséget emlegette.

„Az engedelmesség nem erény többé!” (L’obbedienza non è ormai più una virtú) – mondta, hivatkozva a hirosimai pilóta példájára.

A Barbianán eltöltött évek mellett máskor is tanított. Fiatal papként – 47 októberében van ez – népiskolát hoz létre, ahová elsősorban fiatal munkások járnak, ahol a fiatalok nemcsak tőle, hanem szakemberektől is megtanulják jogaikat, azok érvényesítését, főleg a szakszervezetek által (ennek, Toszkánában is nagy-nagy hagyománya van). Ez az időszak, amikor az akkor hosszan-hosszan kormányzó kereszténydemokratákról elmondja igen egyértelmű véleményét, mely szerint szégyenletes: ,,...szabadnak lenni, s úgy tevékenykedni, kézben a hatalommal, hogy eközben az erősek, gazadagok szeretetét és a szegények megvetését érezni.”

Sokan úgy gondolják, hogy az ő harcának – vagy inkább munkájának – következménye, az hogy Olaszországban bevezették azt a törvényt, mely szerint a cégeknek állniuk kell 150 óra költségét, amennyiben munkásuk be szeretné fejezni iskolai tanulmányait. Hogy ebben mennyi része volt az bizonytalan, az azonban biztos, hogy a Bibliát követve tudta, hol kell állnia, kiért kell dolgoznia, hogyan kell tennie. Tudást adni a szegényeknek, kötelesség!

90 éve született Lorenzo Milani, a későbbi Don Milani.

Az Olasz Kupa történetében először játszott döntőt egymással a két csapat. Talán a Lazio kezdett jobban, majd a Roma is megmutatta magát, de egyik csapat sem brillírozott. Sőt, mintha arra figyeltek volna, hogy: Jajjjj, csak nagy baj ne történjék! Nem is történt, mármint az első félidőben.

A minap olvastam a hírt, hogy a derék Bonipertit Rómába hívták, hogy legyen ott az Olimpico születésnapján. Mivel ott volt ő az avatáskor is.

A Blahán a buszmegállóban álldogáltam, mikor eszembe jutott, hogy ez a film olyan, mint vendégségben egy szép és izgalmas családnál fellapozni a fényképalbumot. Gyönyörű képek, még gyönyörűbb történetek. Főleg öröm.

A testvérek, a két főszereplő (Matteo és Nicola) a firenzei árvíz után is találkozik

Na, ebbe a filmbe jut bánatból is. 1966-ban kezdődik a film, a római család története. A két főszereplő a képen látható fiútestvér (a lányok a háttérbe szorulnak). Rögtön az elején súlyos témával kezd a film. Egy elektrosokkokkal kezelt lánnyal ismerkedik meg az egyik testvér, s látva a kezelések kíméletlenségét megszöktetik szegényt, miközben aranyifjú barátaik Svájcban, ragyogásban élvezik a nyarat. Tudni kell, hogy a 68-as generációnak nagyon komoly kérdései voltak a pszichiátriai intézetek módszerei kapcsán (ne felejtsük, ma is van itt kérdés). Majd követeléssé lett azok berekesztése.

Komoly szál a filmben nemcsak a lány kegyetlen sorsa, hanem az őt menteni igyekvő Matteóé is, aki egy gyakran vívódó, zárkózottabb ember. Véleményem szerint felőrlődik megoldhatatlan problémákon, s eközben személyes gondjai rátelepednek, végül pedig maguk alá temetik. Öngyilkossága, az édesanya reakciója a film legdrámaibb jelenetei.

Nem csak a 68-as generáció kapcsán halad a cselekmény együtt a történelemmel. A film amúgy is komolyan, de korántsem erőltetetten, foglalkozik a közelmúlt történelmével: szépen (néha csúnyán) együtt gurul a család történetével. Szó van a Vörös Brigádokról is: az egyik srác felesége egészen konkrétan beáll közéjük.

Ha olasz történelem, olasz félmúlt, akkor természetesen kihagyhatatlan a maffia, a maffia elleni küzdelem, a Giovanni Falcone-gyilkosság. Most két példát, két negatív felhangú példát említettem, de korántsem csak a keserű oldal van jelen.

Ott van például a diákság, amint sárban úszva és dalolva vesz részt a firenzei árvíz utáni mentésben. Ez volt a 68-as generáció emancipálódása. A fiatalokkal kritikus öregebbek ekkor értették meg, hogy ez a nemzedék is bőven hord magában, magával értékeket, tartást, nem csak a léhaság tobzódik közöttük. Gli angeli del fango, a sár angyalai, mondják azóta is.

De jut egy pillanat az 1982-es aranynak is, azonban szellemesebb rész még a film elején megidézett 1966-os világbajnokság olasz nagyjelenete, mikor is a koreaiak bevágják a győztes gólt az ajnározott, milliós szerződésekkel dédelgetett olasz sztároknak és sztárocskáknak. Hőseink pedig a sörözgető nézőknek beszólnak, pontosabban beüvöltenek: FORCÁ KOREEEEÁ!! :)

És erről jut eszembe! (film eleje, film vége apropóján) A film első felét sokkal változatosabbnak, szellemesebbnek érzem. A második részben csak néztem figyelmesen, de nem vonódtam be (amúgy mondom, hogy mi két részben néztük a filmet). Könnyen lehet, hogy az én hibám, mert más mást mondott a film lendületéről. Ugyanakkor én lovagolnék még ezen, ugyanis elképzelhető, hogy egy majdnem 400 perces film leül a vége felé közeledve. Ide tartozik, hogy a Meglio gioventù (két apróság a cím kapcsán: a magyar cím [Szépséges fiatalság] nagyon gyenge, szerintem; másik: Meglio gioventù címen Pasolini publikált kötetet) négyrészesnek készült, de a rai felfüggesztette, hogy küldhető legyen Cannes-ba. Ahonnan el is hozott egy fontos díjat, utána pedig sok-sok-sok másikat (ennek itt lehet utánanézni). Ezzel azt akarom mondani, hogy filmünk tetszett a kritikának, ráadásul nagyon.

És ezúttal azért tetszett nekik, mert bizony ez egy nagyon jó film. Nem véletlen, hogy egy olasz barátom azt mondta, hogy nem is komoly ember az, aki nem látta ezt a filmet.

La meglio gioventù, rendezte: Marco Tullio Giordana, főszereplők: Luigi Lo Cascio és Alessio Boni, 2003.

Bergonzi játékvezető a legrosszabb úton van afelé, hogy ne legyen Firenze díszpolgára. Meg Sienáé sem. Továbbmegyek, én sem tartom sokra.

Úgy esett, hogy idén nem 293 meccset láttam, hanem csak 123-at.:) Mégis megosztom veletek, hogy nézne ki az én válogatottam. Mivel nem szeretem, ha az utolsó meccs túlzottan nagy hatással van a bírára, így az utolsó forduló előtt döntök.

Marchetti – Benatia, Barzagli, Rodriguez – Lichsteiner, Vidal, Hamsik, Borja Valero, Asamoah – Cavani és Di Natale.

Fura egy forduló lesz a mostani, rég volt már olyan, hogy lényegében minden fontos kérdés eldőlt az utolsó giornata előtt. Már pedig most túlsúlyba kerültek azok a meccsek, amelyeken a játékosok már csak kényszerűségből lépnek pályára.