Itt van néhány részlet, hátha van még újdonság a rajongóknak.

 

1967-ben Colizzi, a rendező felhívta a feleségemet, és megkérdezte, hogy olyan vagyok-e, mint mikor úsztam. ,,Nem, nagyon elhízott, mindig eszik, és a sportot több mint hanyagolja.” Majd engem kérdeztek: ,,Beszélsz angolul? – Nem!”, ,,Tudsz lovagolni? – Nem!” ,,Néha növesztesz szakállat? – Nem, minden reggel levágom!” Ugyanúgy felvettek, és végül a közönség híressé tett. Terence Hillel, anélkül, hogy tudtuk volna megteremtettük a komikus westernt. Mel Brooks két évvel utánunk jött; embereket vezettek ki a teremből a röhögésük miatt; a fanklubokban kétévente szűrik a tagokat: kizárnak valakit, ha nem tudja a poént emlékezetből.

 

Az én történetem egy amatőr története, mely magas színvonalú, de amatőr. Most már immár 100 film után tanultam valamit. Az első ötvenet angolul forgattuk, amit ugyebár nem beszéltem. De egy cowboy mennyi szót is használ? Harmincat? Ha tudod ezt a harmincat, akkor már minden rendben!

 

Az első pillanat, amikor színésznek éreztem magam, az akkor volt, mikor 2003-ban Olminak a filmjét forgattuk (Cantando dietro i paraventi). Előző este megmondták, hogy mit csinálunk, másnap pedig már nem volt visszaút. Ermanno (Olmi keresztneve), a kevés mozis zsenijeink egyike, megadta az utasításokat az egyik nap, a másik nap pedig megcsináltuk, és a végeredmény mindenkinek tetszett.

 

A sportolónak és a színésznek van kapcsolata egymáshoz?

 

Nincs! Az előbbi úgy ért el komoly sikereket, hogy nem vette komolyan, amit csinál. Tagja voltam az 1948-ban londoni olimpián bajnok vízilabda csapatnak (az olimpián nem szerepelt, tudtommal), majd 1960-ban Rómában is. A sport adott valami olyat, amit egész életemben magammal viszek. Budot az a közönség hozta létre, amelyik szerette őt. Carlónak baja van Buddal, mert belépett az életébe, pedig nem kellett volna. A mozi nem tetszett: hogy fizessem az egyetemet, azért csináltam.

 

Gyorsúszásban én voltam az első Olaszországban, aki egy perc alá ment, még 1950-ben. Majd 17 és 20 között voltam, amikor a családdal Brazíliában éltem, és ott nem úsztam egy kicsit sem, vagyis a legjobb évektől estem el. Mindig is cigiztem, vagyis nem sportolóként éltem.

 

Hogy edzettetek akkor?

 

Ezer méter naponta. Ma alkalmanként tizenkettőt szokás úszni; orvos van mellettük, dietológus, pszichológus, olyan öltözékek, melyek lebegtetik a versenyzőt, luxusszállodákban alszanak. Mi az első olimpiánkra, 1952-ben vonattal mentünk. Megérkeztél, és nem tudtad hol vagy. Melbournbe légcsavaros repülővel érkeztünk, hatezer év kellett a megérkezéshez.

 

Autóversenyzőként is próbára tettem magam. Előbb-utóbb megkérded magadtól, hogy ki is vagy te: egy tökös valaki (coraggioso, írja az eredeti), vagy egy szerencsétlen (imbecille)? Elmentem otthonról, otthagytam aput, anyut, akik fizették az autót és belé a benzint, hagytam a rajongott bajnok képét, és visszamentem Dél-Amerikába. Másfél évnyi meló után – az Amazonász dzsungelében építettünk autópályát – az Alfa Romeo közép-amerikai képviselője, Marcotulli úr segítségével indultam a Caracas-Maracaibo, a Vuelta de Aruba versenyeken. Hosszú versenyek voltak, csordákkal találkoztunk az utakon, történt ott minden.

 

De a boksszal kezdtem. A Flaminio stadionban bokszoltam, de nem voltam alkalmas erre a sportra, nem akartam beindulni soha. Jobbal és ballal is üthettem, dőlt az ellen, de mégsem volt nekem való…