A Chievo a szívem legszebb csücske, a nápolyiakért is tudtam már szurkolni nagyon sokszor, de ha olaszok játszanak, akkor csak nagyon ritkán kérdés, hogy értük szorítok-e. Az Inter valahogy mégis, ritkábban hozott lázba. Ez a történet viszont nagyon megfogott, pár napja nem is enged el. ZSE-NI-Á-LIS! Lefordítottam, hátha nektek is tetszik.

Aki nem focis, annak fontos tudnia, hogy az Inter bár a legnagyobbak közé tartozik, mégis sokáig sokszor veszítettek, aztán jött egy Mourinho nevű (edző ő!) és egy évben mindent megnyeretett velük. A történet a nagy győzelem éjszakáján és reggelén zajlik!

22én éjszaka Milánó utcáin sétáltam, fura érzés volt, 17-18 éves srácok ünnepelték a BL-t, én 40 éve vártam ezt! Nem volt menő, nem éreztem nagyon jól magam. Egyedül voltam. A Dóm térig mentem, hogy lássam az őrületet, majd hazamentem. De éreztem, hogy elfelejtettem valamit.

6kor, mikor felébredtem egyből beugrott mi nem volt rendben: már-már elfelejtettem egy édesanyámnak tett ígéretet, aki halála előtt nem sokkal ezt kérte: ,,Ha velem történne valami és utána az Inter BL-t nyerne, akkor ne felejts el valamilyen emléket kihozni nekem!”

Anyukám több volt, mint szurkoló! Az utolsó meccs, amit látott egy Inter-Mönchengladbach volt. Egyszer csak azt láttam, hogy felpofoz egy németet. ,,Beszólt nekem!” De hát nem is ismered a nyelvüket. Azután nem engedtem kijönni a San Siróba, túlságosan is megszenvedte a meccseinket.

Nyolc körül elindultam őhozzá. Az utcán ott voltak az ünneplés nyomai, fejemben ott volt az ígéretem. Néhány srác azért még ment az utcán, nyakukban sálak. Egyikük, aki még mindig euforikus hangulatban volt, felismert, odajött hozzám és közben egyre csak üvöltötte: ,,CAMPIONI! CAMPIONI!”

Hol vannak a többiek, kérdezte (:)))))). Mondom, hogy: ,,Vége van az ünnepnek!” Kérdeztem, hogy tud-e itt zászlókat, sálakat, Inter-cuccokat áruló mozgóárust, merthogy van egy ígéretem valakinek, aki már nincs itt köztünk. A srác levette nyakából a sálat: ,,Ez ott volt Madridban. A tied!”

Nyakamban a sállal elmentem a lambratei temetőbe. Margarétákat vettem, alattuk volt a sál – mégsem szerettem volna úgy bemenni a temetőbe, mint a stadionba. Betartottam az ígéretemet! A sálat a fényképe köré tekertem. Zavarban voltam. Mikor állok fel, látom, hogy egy úr Inter-zászlót állít fel egy sírral szemben. Rám mosolygott. Sok fekete-kék szín volt a temetőben, de kezdeti zavarom, akkor változott vigyorrá, amikor egy felfújható Bajnokok Ligája serleget láttam egy síremlék angyalkájának jobbján.

Számomra ott volt a romantikus foci csúcsa.



A történet hőse és mesélője egy Paolo Rossi nevű színész.

Szeretek Nápolyról olvasni, többet tudni róla. Érdekes, izgalmas hely, ahol egy nagyon eredeti városban, nagyon eredeti emberek élnek, valami végtelenül bájos eredetiséggel és minden olyan… Van ez és van az a bűnözés, az a korrupció és maffia, amelyik behálóz mindent és mocsárrá teszi ezt a paradicsomot. Mindkét kép igaz!

De Crescenzo nápolyiként írt a városról, komolytalanságokról, Saviano a maffiáról, Márai a nápolyiak hangulatairól, lelkéről és akkor most itt van ez a Franz Werfel, aki osztrák és Prágában született és zsidó, illetve katolikus identitása is volt. Mikor elkezdtem a könyvet, mert végre nyár van, ami azért is jó, mert több az idő olvasgatni, még nem tudtam ki ő, azonban egyszer, mikor már lekötött a könyv úgy döntöttem utánanézek szerzőnk életének. Óh, igen, a Musza Dag negyven napjának a szerzője, döbbentem rá.

Werfel nagyszerű könyvet írt, szerintem megpróbálta egész pontosan jellemezni az olaszokat, a nápolyiakat. Úgy érzem sikeres volt, merthogy kiválasztott egy családapát, aki hat gyermeket nevel. Nevel? Akinek hat gyermeke van – három lány és három fiú –, úgy 6-8 és 18-20 között, valamennyien különbözőek. Van közöttük: széplélek, rendetlen, szelíd, vadóc, vallásos és kevésbé.

A családfő által teremtett – addig sem nagyon rózsás – anyagi háttér biztonsága megszűnik és felbomlik az addig Domenico Pascarella (családfő) által uralt családi élet. Sőt, felrobban! A fiúk Brazíliában kötnek ki, a lányok ilyen és olyan bajok érik utol és megmutatkoznak felnőtt, majdnem felnőtt mivoltukban. Feltűnik a színen egy angol úr, aki a maga kívülállásával újabb színt visz a történetbe.

Közben feltűnik a harmincas évek Nápolya, ennek a városnak a különös vallásossága, a San Carlo operaház, a kor fasizmusa, ezeknek az álságossága. És Werfel túl azon, hogy jól írt, humora is volt, amit fel-felvillantott ebben a remek könyven.

Sok ilyen könyvet augusztusra!

Hajrá augusztus! Hajrá olvasás!

 Frnz Werfel, A nápolyi testvérek, Európa könyvkiadó, 1972, fordította: Szántó Rudolf. Az eredeti 1931-ben született.

Nagy híve vagyok Gattusónak! (10 éve írtam a vonal alattit) Eredetien fejezi ki magát, hihetetlenül őszintén, kétséget nem hagyva afelől, hogy tisztában van magával. Játékosként nagyon sokat ért el így (világbajnok lett!), én szurkolok neki, hogy edzőként – most, mivel a Nápoly trénere – szintén sikeres legyen.

A minap olvastam ezeket a sorokat, melyekkel a milánói évekre emlékezett: ,,Beléptem az öltözőbe, körbenéztem, mindenhol bajnokok. Leültem a szekrényemhez és mielőtt átöltöztem volna azt mondtam magamba:

De mit a f...t keresek én itt ezek között?"

Így! :) Ő Rino Gattuso!

A Facebookon bóklászva egy szép emlékezésre, azzal kapcsolatos kommentekre találtam:

,,Kissé nagyot hallott. (Ki gondolta volna róla?) Gyerekkorában orvosnak készült, egész életében a Rómának drukkolt, egyszer sakkozott Lékó Péterrel és 70 éven át ugyanazt a nőt szerette. Azt az egyetlenegyet... Édesanyja a halálos ágyán arra kérte, írjon sok szép melódiát. Szófogadó fiú volt, írta egyiket a másik után és mind szívbe simultak.
Aztán ma, amikor a Trastevere harangjai hajnalban először felzúgtak, még utoljára szmokingot öltött és halk sóhajtással, elegánsan átballagott a túloldalra..."

Zseniális érzés egy szónak, kifejezésnek a logikájára rájönni, ráérezni vagy egyszerűen csak fantáziálni rajta! Legyen most az utóbbi! :)

Tegnap izgalmas paradicsommártásban úszott még a tányér és mikor belenyúltam egy szintén izgalmas rozskenyérdarabbal, eszembe jutott, hogy erre az eredeti – talán ősi is – mozdulatra az olaszok azt mondják, hogy: fare le scarpette, tunkolni. Scarpette, gyermekcipő. És mivel lányom, aki még iskola előtti korban van, előttem ült már el is képzeltem, amint az eső utáni utcán pocsolyázik, talán éppen új cipőcskéiben.

Igen, szerintem nagyon is hasonló az, amikor gyerekek a pocsolyában élvezkednek, mint mikor mi, fenőttek a tányérban mártogatjuk serclinket.

A különbség az, hogy mi rászólhatunk utódunkra, hogy: Na, legyen elég ebből! Mi viszont addig garázdálkodhatunk míg van kenyér és van szósz.

Így ezzel a szép nyelvvel!

Néhány éve saját kiadásban megjelentettem egy könyvet, akkor hallottam először arról a bátor emberről, aki szántszándékkal juttatta be önmagát Auschwitz poklába, azért, hogy dokumentálja az ott történő felfoghatatlant, hogy majd értesítse arról a világot, illetve a háború irányítóit.

Akkor nem jegyeztem meg a nevét, most azonban a Lengyel Intézet oldalára pillantva utána néztem ennek a szenzációs életnek. Remélem, örökre bevésődik ez a név: Witold Pilecki!

945 napot töltött Auschwitzban, szervezkedett, dokumentált, majd tudását leírta kijuttatta, sokakhoz eljutott, de igazi célját nem érte el.

Pilecki az első világháborúban már harcolt, majd a lengyel-szovjet háborúban is. Középiskolai tanulmányait csak ezután fejezte be. Majd visszatért a katonaságba alhadnagy lett, visszatérve falujába részt vesz a közélet alakításában, ezt kitüntetésekkel is elismerik (katolikusságát megvalló ember volt).1931-ben házasodik meg, a házasságból két gyermek születik (felesége, Maria Ostrowska 2002-ben halt meg).

A nácik lerohanják Lengyelországot, a szovjetek bevonulnak Lengyelország keleti részébe, Pilecki harcol, de az ő egységeit is szétverik. Földalatti mozgalmakban vesz részt, szervezkedik, majd tagja lesz a későbbi Honi Hadseregnek.

Elöljáróinak engedélyével, 1940. szeptember 19-én elfogatja magát Varsóban, a Gestapo pedig Auschwitzba viszi, ahol a 4859-as rabszámot tetoválják bőrébe (innen a svéd rockbanda dalának címe). Célja, hogy dokumentálja a szörnyűségeket, illetve, hogy szervezkedéssel tartsa a reményt a bentiekben, azért is, hogy a reménybeli felszabadításkor – legyen az angol vagy lengyel helyi fegyveresek által vezetett – szervezett erők lehessenek a koncentrációs táboron belül.

Már 1941-ben juttatott ki jelentéseket – benn eszkábált rádión is –, azok eljutottak Londonba, de az angol katonai és politikai vezetés, azokat túlzónak gondolták-mondták, nem avatkoztak be az Auschwitzban.

Két társával 1943. április 26-án szabadult ki, miután a kerítésen kívüli pékségben dolgozhattak, ott pedig leszerelve őreiket, megszöktek, megmenekültek, ami után újabb sikertelen, következmények nélküli jelentést küldtek Londonba (ebben már másfél millió gázkamrában megölt emberről ír). Üldözőik nem tudták elkapni őket, sikeresen jutottak el a Honi Hadsereghez. Majd a Varsói Felkelésből is kivette a részét (ezekről a napokról is szól a Zongorista). Ennek végén a nácik fogolytáborba viszik Németországba. Április 28-án az amerikai felszabadítják a tábort, miután Pilecki csatlakozik a hazatartó lengyel csapatokhoz, Olaszországba kerül, ahol, pontosabban Anconában leírja sokkal részletesebben az auschwitzi tragédiát.

(Olaszországban, Vicoliban (Pescara melletti község) egy közkert őrzi Pilecki nevét. A névadás 2016-ban történt, akkor Andrzej nevű fia levelet küldött az ünnepségre. Marco Patricelli nevű történész pedig könyvet írt róla.)

A háború végeztével végképp kiéleződött a helyzet a lengyel hazafiak és a Moszkvát szolgáló kommunisták között. Pilecki adatokat gyűjtött a szovjetek bűntetteiről, a Gulagról, az NKVD-ről (említettem, hogy 1918 és 21 között már harcolt a bolsevikok ellen). 1947 májusában letartóztatták, megkínozták, egy évre rá, május 25-én pedig kivégezték, hiába kértek kegyelmet auschwitzi barátai és felesége. Sírjának helye ismeretlen, a kommunista lengyel hatalom 1989-ig minden vele kapcsolatos adatot cenzúrázott.

Őrizzük meg emlékét!

A cikk megírásához használtam a magyar, angol, olasz wikipédiát, a Famiglia Cristina és a corriere egy-egy írását is.

Milánóban a következő hetekben, 23 kilométernyi bicikliutat-sávot (pista ciclabile) fognak átadni. Több oka is van ennek, ahogy azt az alábbi posztokból ki lehetett silabizálni.

Mindenekelőtt, mert Milánó, vagyis Lombardia székhelye, a levegő szennyezettségét tekintve a legszörnyebbek között van. Másodszor, mert a város vezetése úgy gondolja, hogy a vírusfertőzés után a tömegek rögtön nem szívesen fogják használni a tömegközlekedést. Naponta 1,4 millió ember használta a metrókat, villamosokat, buszokat. És persze a városvezetők örülnének, ha el lehetne kerülni azt, hogy mindenki, aki csak teheti autóba üljön! (0,57/lakos, míg Barcelona: 0,39, Berlin: 0,29)

A Giuseppe Sala, balos polgármester (ő volt a 2015-ös milánói világkiállítás főnöke is) által vezetett Milánóban az év végére összesen 35 kilométer új biciklisávot terveznek. Az első 23 kilométer kivitelezése gyorsan fog menni, mert a jelenlegi úttestről fogják leválasztani a sávokat. A második ütemben (12 km) lesznek egészen új utak is.

A cikk említi azt is, hogy megfelelő helyeken az autósoknak bevezetik a 30 kilométer/órás sebességkorlátozást a biciklisek és gyalogosok biztonsága érdekében, illetve, hogy a jelzőlámpáknál a bringások előrébb helyezkedhetnek az autósoknál.

a witoor.com fotója 2019-es Bike Night Milano nevű eseményről

.

Tegnapelőtt Dante-nap volt Olaszországban! Jövőre lesz a költőóriás halálának 700. évfordulója, erre az ünnepre készülve találták ki az emlékezést, mely emlékezést most a koronavírus árnyékba borított.

Sokan-sokan, így sem feledkeztek meg az ünnepről és előkerült az Isten színjáték, előadták azt színészek, gyermekek idézték a legemlékezetesebb sorokat. A rendőrség oldalán is Dante-idézet volt kinn rövid ideig.

Ha Isteni Színjáték, akkor nekünk eszünkbe juthat Babits Mihály, Nádasdy Ádám, mint nagyszerű fordítói ennek a csodának, az olaszok sokaságának pedig Vittorio Gassman dörgedelmes vagy Roberto Benigni megható előadása. Ha belehallgattok a vonal alatti videókba, ismét megállapíthatjátok, hogy szerencsés az, aki olaszul beszél.

Tanulj, beszélj te is olaszul!

Hajrá Olaszország!

Eddig, ha olasz csodalevélre gondoltam, akkor a Petőfi-fordító Cassone levelezése volt, ami elsőként eszembe jutott. Viszont, amióta megismertem ezt az 1973-ból ránk maradt levelet, talán változik a sorrend.

Levél, de itt mégsem szép szavakról, fogalmazásról van szó, ilyen vagy olyan mondatfűzésről, hanem kis, gyermeki tisztaságú rajzokról, melyekkel az otthon maradt írástudatlan, szicíliai feleség elmeséli immár négy éve idegenben (Németországban) dolgozó szintén írástudatlan férjének, hogy otthon zajlik az élet és minden rendben.

Hogy a levél nem kallódott el, az Gesualdo Bufalinónak köszönhető, aki ezeket a rajzokat olaszra fordítva egy könyvet publikált La luce e il lutto (A fény és a gyász) címen. Megfejtésében ez szerepel, körülbelül:

,,Szeretlek! Szomorú vagyok, hogy előző levelemre nem kaptam választ. Szántottunk, 150 ezer lírába került, az olívaszüret is megvolt. A pap meggyőzött, hogy a kereszténydemokratákra szavazzak, a kommunisták (ott a sarló és a kalapács!) nagyot buktak. Közeleg Karácsony, együtt leszünk! Ölellek én és három gyermekünk! Örök hűséggel szeretlek!"

2019-ben a figyelem Materára terelődött! Ez a csodaváros volt tavaly Európa kulturális fővárosa (Siena mellett Matera a legszeretettebb városom). Idén Párma lesz a figyelem középpontjában.

Matera egy európai program részeként volt főváros, Párma esetében pedig egy olasz szervezésű projektről van szó. Amúgy 2015 óta választanak olasz kulturális fővárost. Az első évben öt központja is volt Olaszországnak (Perugia, Ravenna, Cagliari, Lecce, Siena), utána Mantova, Pistoia, Palermo, 2019-ben nem volt senkire ráruházva ez a cím. Talán a materai programok miatt.

Én nem voltam Pármában, de szívesen belekóstolnék bármikor sonkájukba, borukba, édességeikbe. A meccsek sem rosszak a Tardiniben, Verdi zenéjét egy fesztivál ünnepli. Képtárba, múzeumba tévedve sem érhet csalódás!

A programba belepillantva látom, hogy például Rembrandt-művek is láthatók lesznek idén Pármában.

Szóval, mi szemnek, szájnak, fülnek ingere, az megvan Pármában!

Lunedì, martedì, mercoledì, giovedì, venerdì,... DANTEDì, vagyis Dante-nap lesz 2021. március 25-én és a következőkben is, évről-évre! Erről döntöttek a miniszterek Dario Franceschini kultuszminiszter (a turizmus is hozzátartozik) javaslatára, hogy mindenki könnyebben emlékezhessen az 1321-ben meghalt költőre.

Az biztos, hogy az olasz posta megemlékező bélyegsorozatot ad ki, hogy sok-sok kiállítás lesz, például a Quirinale épületében (vagyis a köztársasági elnöknél), de a Corriere-cikkében olvasott miniszter szavak (,,a Rai-tól sokat várok", ,,Jöjjenek javaslatokkal a nagy cégek") inkább noszogatásnak tűnnek, mint komoly szervezésnek.

Mindenesetre, eldöntött tény, 2021-től minden március 25. Dante-nap!

Hajrá Dante! Hajrá olaszok! Hajrá olvasók! :)

Szerette a szépet. Színekkel és szívekkel játszott. Angyalokat festett, egyikkel-másikkal ágyba is bújt.
Sűrű élete volt. Az urbinoi herceg udvarában nőtt fel, olyan reneszánsz legendák között forgolódott, mint Bramante, Leon Battista Alberti.

Alig töltötte be a húszat, de már a perugiai Szent Ferenc templom oltárképét festette. Perugiából Firenzébe ment, közelről látni, mit művelt arrafelé Leonardo és a másik mester, Michelangelo. A világ képtáraiban színes Madonnák jelölik ezt az időszakot. (A Szépművészeti Múzeumban is van egy, "Esterházy Madonna".)

Felfigyelt rá Itália de még a pápa is. "Akadna egy kis munka Rómában" - hívatták, és Raffaello már át is cuccolt a Vatikánba. Michelangelo kicsit húzta az orrát, nem szerette a konkurenciát.
Kifestette a pápai termeket, hogy aztán évszázadokkal később egy szédült amerikai turista majd a bíborba mártott Sylvester Stallone-t vélje felfedezni az egyik freskón.

Népszerűsége az egekig ért. Dolgozott fáradhatatlanul. Viszont amikor a Tevere-parti palota, a Villa Farnesina freskóin munkálkodott utolérte egy kis alkotói válság. Nem haladt sehova. A máskor jókedvű művésznek inspirációra volt szüksége. Titokban odaköltöztették akkori kedvenc játszótársát, Imperia Cognati-t. Raffaello az éjszakánként szerzett ihlettel napközben aztán szépen be is festette magát a művészettörténetbe.

Galatea diadala - Villa Farnesina/Róma (Imperia Cognati ihlette kép)

Feljegyezték róla, hogy félt a szerelemtől. Mégsem tudta kivédeni. A kifinomult római kurtizán, Imperia (La Divina) Cognati, és a trasteverei pék lánya, Margarita Luti bizony komoly nyomot hagytak a szívén és a képein.

La fornarina - Palazzo Barbieri/Róma  és La velata - Palazzo Pitti/Róma
Margarita Luti ihlette képek

Két végéről égette a gyertyát, röpke 37 év alatt összeért a láng. Bekopogott hozzá a spanyol kór és magával vitte. 1520-ban, nagypénteken halt meg. Amikor a Vatikánból átszállították a Pantheonba, egész Róma kint volt az utcán, a halotti lepel rojtjait csókolgatták, a nők virágokat dobáltak a testére, a korabeli írások alapján durvább műsor volt, mint Zámbó Jimmy temetésén. Szerették...

Rómában nyugszik, a Pantheonban, királyok között. 2020-ban egész évben egy szál vörös rózsa jelzi a sírján, hogy 500 éve halt meg az egyik legnagyobb (élet)művész, Raffaello Sanzio.

Raffaello sírja - Pantheon/Róma - kép forrása: ilmessaggero.it

Olaszországban ez az év Raffaelloé...

- Szülővárosában, Urbinoban január 19-ig tart az első tárlat, de 2020-ban több kiállítást is szentelnek a művésznek. (Palazzo Ducale di Urbino - Urbino, piazza Rinascimento 13.)
- Milánóban február elejéig látogatható a Raffaello2020 interaktív bemutató. (Museo della Permanente - Milano, via Filippo Turati 34.)
- Rómában márciustól júniusig több mint 100 Raffaello festményt és grafikát lehet megnézni. )Scuderie del Quirinale - Roma, via ventiquattro Maggio 16.)

Ha séta vagy biciklizés közben azt látom, hogy az aszfalt feltüremkedik és fűcsomó kandikál ki, vagy mikor azt látom, hogy a rakpart kiépített lépcsőin bokrok, fűzfák éldegélnek, akkor rendszeresen arra gondolok, hogy a természet visszaakarja azt, ami az övé. Vagy egyszerűen csak, hogy a föld nem az aszfaltot akarja nézni alulról, hanem az eget vagy minket, embereket.

Akkor képzeljétek mire gondoltam, mikor megismertem ezt a római történetet, amelyikben a természet fogja magát és jól két vállra fekteti a telekspekulánst, a remek politikai kapcsolatokkal rendelkező pénzembert.

Róma egyáltalán nem is olyan külső területeinek egyikén gyár volt, műanyagokat gyártó gyár. Aztán egy nagymenő megszerzi a gyárat, ügyeskedik, ezt-azt-amazt ígér, de bevásárlóközpont, csúcs-szuper-megaplázába kezd, illetve ahhoz járó mélygarázs építésébe. Túr-túr-túr (Scava, scava, scava). De egy idő után már csak túrna, mert víz tör fel. Nagymenőnk a vizet megpróbálja elterelni, azonban a víz átveszi a kezdeményezést (1992 ez!) és Rómában egy tó születik, Róma legnagyobb természetes tava. Majdhogynem egyhektárnyi vízfelület, mely néhol 9 méter mély.

Az építés, de még inkább (vagy pontosabban) a pénz megszállottja még küzd egy keveset, hogy saját álmait megvalósítsa, azonban arra már felébredtek az emberek és megértették, hogy nekük tavuk született és megvédték azt Mammontól, nem engedték, hogy aszfalt, beton és miegymás jöjjön és ismét elvegye tőlük.

Ma a tó és környéke – az ipari romok mellett – a virágoké, fáké (Pinus halepensis,...), halaké, békáké, szitakötőké, madaraké (Erithacus rubecula,...), a kenusok is otthon vannak, a környéken élők pedig csak ámulnak-bámulnak mi csöppent az ölükbe. Még nem tudni biztosan, hogy mi lesz ott, de egy gyönyörű park alighanem mindenkinek jó lenne.

A történetről pár hónapja hallottam először, mikor a youtube-on a Muro del Canto együttes után nyomozgattam, majd megismertem egyik számukat és következő számuk után mentem.

Így! :) Hajrá természet! Hajrá igazi zöldek!

 fénykép: radiocolonna.it

Volt egyszer egy kislány, aki haldoklott, már nem tudott felkelni betegágyából, ahol immár egy éve feküdt. Csak szülei segítségével tudott felülni, élni.

Egy nap mégis újra megmozdult valami a kislány életében. A tévében hallotta, hogy egy óriási vihar majdnem elmosta a gyönyörű szomszéd várost, sok-sok halott volt, házak, iskolák, paloták omlottak össze. A világ jobbik része segíteni akart. Élelmet küldtek, ruhát, pénzt. A beteg kislány, akit Raffaellának hívtak, szintén tenni akart valamit a gyönyörű városért, az ott lakókért. De mit tehetett volna, hiszen betegágyában élt, mozdulni sem tudott a szülei nélkül.

Raffaella, aki iskolába járva írogatott verseket, arra gondolt, hogy egy költeménnyel próbál segíteni. Sorait, szép rímeit a tévében felolvasták, és még többen kezdtek adakozni, pénzt adni, de nem kétszer annyian, hanem ezerszer annyian. Még a szomszéd, sokkal gazdagabb ország lakói is, meghallva a verset, adakozni kezdtek. Most már volt miből újraépíteni a gyönyörű várost. Főleg a versnek, az ágyhoz kötött beteg kislánynak köszönhetően.

Sokan gondoltak Raffaellára, az ő nehéz sorsára. Egy játékkereskedő egy csodababát küldött neki. November elseje volt. A kereskedő még aznap elküldte a babát, a kislány azonban nem kaphatta meg. Éjszaka meghalt.

Szülei az új babát oda tették halott kislányuk mellé.

Aki nem hiszi, olvasson utána!

 -----

A történet nem mese! Salernót 1954-ben pusztította egy hatalmas vihar, több százan (az olasz wikipédia szerint 318-an) haltak meg a városban. A Rómában élő Raffaella La Crociera valóban halálos betegségben élt, ágyából lényegében nem tudott felkelni, és verse olyan lendületet adott az adakozásnak, hogy csak Svájcból félmillió svájci frank érkezett (ez az összeg ma 4 millió eurót érne). És igen, a játékkereskedő, november 1-én küldött babája nem érkezett meg időben. Raffaella meghalt.

Rómában, a veranói temetőben, a sok-sok híres ember sírja között, ott van a kislányé is, kezében egy füzet, ahová versét írta. Raffaella La Corciera nevét egy római és egy salernói iskola őrzi.

A római dialektusban írt vers itt hallgatható meg! (5,48tól) Címe Er sinale, a köpeny.

(a fénykép a www.lacrocieraraffaella.it oldalról származik)

Ha 2020 május 3-án Nápolyban járunk – különösen, ha a Vomero környékén téblábolunk –, akkor talán sokkal több japánt is láthatunk és könnyen lehet, hogy többen közülük, majd őrülten ölelgetnek egy helyit – vagy minket, ha annak gondol –, és az viszont. És hogy mi lehet erre az alibijük? :)

Az olaszországi Japán követség fényképe

60 éve annak, hogy testvérváros lett Kagosima és Nápoly. Hogy testvérvárosok lettek, azt nem néhány bürokrata, néhány politikus fantáziálása, érdeke tette, hanem a két város földrajzi helyzete. Kagosimát, állítólag már rég Japán Nápolyának hívták, miután ott is a város fölött a vulkán (Sakuradzsima), a város oldalán a tenger és a nap mindig-mindig simogat (ha nem éppen éget – teszi hozzá mbemba).

Természetesen mindkét városban vannak utcák, terek, megállók, amelyek a másik városra emlékeztetik az éppen ott járókelőt (Via Kagosima a Vomerón, Japánban pedig a Napori dori nevű fasor,…).

Javaslom, ellenőrizzük , hogy megvan-e az említett fasor, illetve Nápolyban a Kagosima utca!

De a kötelező gesztusokon túl – utcanevek, terek, parkok névadási figyelmességeire gondolok –, a Via Tassóban működik egy japán étterem, ahol négy nápolyi azon ügyködik, hogy megfelelő giappo-napoletano-menüt (japán-nápolyi) állítson össze. Sakurajima Fusion Lab a nevük.

Ellenőrizzük ezt is!

Az olasz focisták között, a rengeteg tetoválás és szakáll, kemény arc és keménykedés között lehetetlen felismerni a tényleg nehéz életből érkezőket. A minap olvastam a Sportweek egy rövidített cikkét a facebookon, úgy gondoltam érdemes lehet lefordítani. Íme!

,,Igazuk van, tanulatlan (ignorante) vagyok. Nem szégyellem! Scampiában (Nápoly egyik maffiával mérgezett szegénynegyede) nőttem fel: apám tizennyolc órákat is dolgozott, hogy majdnem normális életünk legyen. Majd egy agresszív (fulminante) leukémia két hónap alatt elvitte. Huszonkilenc éves volt, édesanyám huszonhét, én majdnem tíz. A halálos ágynál átölelt minket három testvéremmel – mindannyian fiatalabbak voltak, mint én. Ott álltam, próbáltam nem sírni. Távolról egy kézmozdulattal jelzett: én lettem a családfő. Tanulni volt-e lehetőségem? Igen, ma is elrontom a congiuntivót (kötőmódot).

Mindenesetre, apukám fizetése nélkül nyomorba jutottunk. Hónapokon át a vacsorám tej volt és száraz kenyér. A camorra (helyi maffia neve) markában végeztük volna, ha nem történik két csoda. Persze folyamatosan kerestem a kétkezi munkát.

Anyukám vitt magával takarítani mindenféle házakhoz: hat eurót kaptam egy óráért. Ezt csináltam folyamatosan. Nekem a foci jól ment, 14 évesen a scampiai csapatból átmentem a Nápolyhoz. Anyukám azt mondta egyszer: ,,Apuval álmodtam, nagy-nagy szárnyai voltak és azt mondta, ne idegeskedjünk: legyek focista! Nem volt egyszerű. Nyaranta a negyedek közötti bajnokságokat játszottuk, ott is volt néhány euro. Igazi focisták játszanak ott, köztük igazi bajnokok. Az apámnak adott ígéret is erőt adott: arca ott van a testemre tetoválva. 16 évesen a Nápoly havonta 500 eurót adott, Ehhez még hozzájött ügynököm, Paolo Palermo segítsége. Majd a primavera-csapat (ők az ifik) kapitánya lettem. Mazzarri elvitt a felnőtt csapattal egy összetartásra és mikor látta, hogy három számmal nagyobb cipőben futok, pénzt adott a masszőrnek, mondván, hogy kísérjen el és vegyük meg azt a cipőt, amelyiket szeretném.

A többi csak meló és izzadság eredménye, talán tanulatlan vagyok, de becsületes!"

Armando Izzo

Manapság Izzo a squadra azzurra keretének tagja!

Charlie Chaplin Életem című könyvében félelmetesen jól mesélve emlékszik remek történetekre. Az Aranyláz, A kölyök, A diktátor és számtalan más filmremek alkotója és színésze (1889-1977) itt arra emlékszik vissza, amikor Carusóval (1879-1921) találkozott.

…

Aznap délután a Metropoitan Opera környékén csavarogtam, és beleütköztem Maurice Guestbe, David Belasco vejébe. Maurice-t még Los Angelesből ismertem. Jegyüzérként kezdte, az első New York-i tartózkodásom idején ugyancsak virágzó foglalkozás volt. Maurice színházi vállalkozóként szédületes karriert futott be… Szlávos, sápadt arcával, hosszúkás szemével, vastag ajkú szájával úgy festett, mint egy rosszabb kiadású Oscar Wilde. Indulatosan beszélt, az ember valósággal érezte, hogy le akarja terrorizálni.

• Hol a pokolban mászkáltál mostanáig? – és mielőtt válaszolhattam volna: - A francba is, miért nem hívtál fel eddig?

Mondtam neki, hogy éppen sétálgatok.

• Mi a fene! Miért sétálsz te egyedül? Hová mész?
• Sehova – válaszoltam alázatosan. – Egy csepp friss levegőt szippantanék.
• Gyere! – mondta, arrafelé fordított, amerre ő ment, és úgy belém karolt, hogy hiába is próbálkoztam volna a szökéssel. – Bemutatlak a jobb embereknek, akikkel össze kell járnod!
• Hova megyünk? – kérdeztem félénken.
• Bemutatlak a barátomnak, Carusónak – hangzott a válasz. Hiába tiltakoztam.
• A Carmen-t adják ma Carusóval és Geraldine Farrarral.
• De én…
• Krisztus szerelmére, be ne gyulladj! Caruso remek fickó, egyszerű és emberi, mint te. Odalesz, ha megismerhet, majd lerajzol, meg minden.

…

A függöny lement, és Guest végighurcolt a székek között a színpad mögé vezető oldalsó bejárathoz. Bebugyolált cipőben emberek tologatták a díszleteket; folyton útban voltam. Minden, mint egy zavaros álomban. A zűrzavar fölé magas, karcsú, ünnepélyes és szigorú, hegyes szakállú férfiú tornyosodott, aki olyan szemmel méregetett a magasból, mint egy véreb.

• Hogy van az én kitűnő Signor Gatti-Casazza barátom?- kérdezte Maurice Guest, kezét nyújtva.

Gatti-Casazza megrázta, lekicsinylő kézmozdulatot tett és morgott valamit. Guest hozzám fordult.

• Igazad van, nem a Carmen megy, hanem a Rigoletto. Geraldine Farrar az utolsó pillanatban telefonált, megfázott. Ez Charlie Chaplin – folytatta Guest. – Körbeviszem itt, és megismertetném Carusóval, talán jobb kedvre hangolja. Jöjjön velünk. – De Gatti-Casazza csak rázta a fejét gyászosan.
• Hol az öltözője?

Ösztönöm azt súgta, ne bolygassuk most Carusót, meg is mondtam ezt Guestnek.

• Ne butáskodj – válaszolta.

A folyosón eltapogatóztunk Caruso öltözőjéig.

Ide figyelj – szólalt meg Guest –, engem már várnak, már rohannom is kell.

• Csak nem mész el? – kérdeztem gyorsan.
• Minden rendben lesz!

Még  mielőtt válaszolhattam volna, már el is tűnt, és otthagyott a vaksötétben. Az ügyelő gyufát gyújtott. – Itt is vagyunk – mondta és halkan kopogtatott az ajtón. Bentről robbanásszerű olasz szózuhatag harsant.

Az én barátom olaszul válaszolt, és a mondókája végén Charlie Chaplint említette. Újabb robbanás dörrent az öltözőből.

• Hallgasson ide – suttogtam –, majd máskor.
• Nem, nem – tiltakozott az ügyelő; megbízták valamivel, hát a végére akart járni. Az ajtó résnyire kinyílt, és az öltöztető kikémlelt a sötétbe. Az én barátom sértett hangon magyarázta, hogy ki is vagyok.
• Ó – mondta az öltöztető. és újra becsukta az ajtót, de kisvártatva ismét kinyitotta:
• Tessék befáradni!

Ez a kis győzelem lelkesedést öntött barátomba. Beléptünk. Caruso háttal felénk ült az öltözőasztalnál, és a bajuszát nyírta.

• Ó, signor – szólt vidáman a barátom. – Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom önnek a film Carusóját, Mr. Charlie Chaplint.

Caruso bólintott egyet a tükörbe, és tovább nyirbálta a bajuszát.

Később feltápászkodott, övét csatolta, és közben végigmért:

• Nagy sikere van, mi? Rengeteg pénzt keres.
• Igen – mosolyogtam.
• Maga nagyon boldog ember lehet.
• Igen, valóban – pillantottam az ügyelőre.
• Nahát – mondta Caruso vidáman, jelezve, hogy ideje elköszönni.

Felálltam, és Carusóra mosolyogtam.

• Nem szeretném elmulasztani a torreádor jelenetet.
• Az a Carmen, ez pedig a Rigoletto – közölte, és megrázta a kezemet.
• Ja, persze, hogyne, hogyne! Haha!

Charlie Chaplin: Életem, Európa Könyvkiadó, 2008, 189-191 oldal.

Távolról fogok indítani! :))

A Tabánban bicikliről nézelődve látom, hogy egy hármas bringás csapat az egyirányú forgalommal próbál meg szembenézni, mert bizony sietni szeretne északnak. Miután tétova módon felém kanyarodtak jeleztem, hogy szívesen segítek. Nem volt nehéz azonosítani őket! Olaszok voltak, bőven ötven fölöttiek mind és a Délibe iparkodtak. Mert Győrbe mentek volna.

Tekerve a Déli felé szóba elegyedtünk, infókat osztottunk meg egymással. A 60-70 közötti kerekes elmondta – többek között –, hogy Bécsből jön a barátokkal és hogy: az ő falujában van a világ legkisebb színháza. mbemba összehúzta szemöldökét, mondván vele, hogy most mit kezdjek ezzel. Aztán bemutatkozott, s mondta, hogy menjek el, nézzem meg. Sajnos, a név csak félig maradt meg, fészbukkal sem vagyok nyomon.

Tegnap egy új tankönyvvel ismerkedve, abból tanítva ismét látom: a világ legkisebb színháza, il teatro più piccolo del mondo, Monte Castello di Vibio.

Évtizedekig semmi róla, aztán most három napon belül kétszer is; gondoltam megmutatom nektek is!

Valóban aprócska és nagyon bájos! Egy makett mérete. Nápolyban,Rómában, Velencében lehet többezres színház, de itt Umbriában, a világvégen milyennek kellene lennie.

Pont ilyennek!

kép a tripnblog.it-ről

Ha van ember, aki a nápolyi ember körül lebegő szellemiséget és a háború alatti, utáni Nápolyt meg tudta jeleníteni, akkor az Luciano De Crescenzo volt.

Così parlò Bellavista (Így szólott Bellavista, az Így szólott Zarathustra mintájára) című könyve 1977-ben jelent meg, később film is készült belőle, és óriási sikert hozott számára: a megjelenés évében és rögtön utána 600 ezer példányban adták el könyvét, melyben gyermekkoráról ír, fiatalságáról, az egymásra szoruló és egymással boldogan élő emberekről ír, illetve a nápolyi szokásokról, a presepioról, vagyis karácsonyaikról, a kávézásukról, fürdési technikáikról, a pizza sospesáról, őrültnél is őrültebb emberekről (Masaniellóról, például).

Ezt a könyvét és a továbbiakat a világ sok-sok nyelvére lefordították (az olasz wikipédia 17 millió eladott példányról beszél). Nápoly mellett szívesen írt szórakoztató, illetve ismeretterjesztő könyveket a filozófiáról – görögökről, középkoriakról, modernekről. Tévésként szintén dolgozott. Amúgy iskolatársa volt Bud Spencernek.

Camillerihez hasonlóan ő is tegnap hunyt el, szintén egy római kórházban. 1928. augusztus 18-án született.

Néhány novelláját az említett könyvből legalább félszázszor (kettőt, hármait, talán százszor is) olvastam újra és újra. Óriási élmény.

Korábbi olaszfórum-posztjaink róla, illetve magyarul is megjelent könyvéről a vonalak alatt.

(a napolike.com fotója)

,,Hagyományos szokás szerint a sikeresen végzett építészhallgatók közvetlenül a szigorlat után, jórészt az állam költségén, két-három hetes közös tanulmányútra mentek tanári vezetéssel a külföldnek valamelyik építésztörténetileg jellemző vidékére. Abban az esztendőben Közép-Itáliába. Emlékezetemben máig hűségesen őrzöm Assisi, Perugia, Orvieto csudálatos itáliai középkorát, apró hegyi városkák hangulatos romantikáját, de mindenekfelett Róma kétezer esztendőt átfogó és összefoglaló, mindent lenyűgöző, semmi mással össze nem hasonlítható nagyszerűségét.
Először életemben akkor állottam szemtől szemben az ember teremtő, építőkultúrájának akkora tömegű élő valóságával, amit eddig csupán könyvek, képek és emberi beszéd halvány visszhangjából ösmertem. És ennek az élő valóságnak minden eddiginél mérhetetlenül nagyobb hatása egész emberi mindenségemet alapjában felkavarta, megfélemlítette és halálosan megfárasztotta.
Igen sok, igen súlyos és igen hatalmas volt, ami akkor megrohant, reám zuhant előkészületlenül, egyszerre, s félelmes nyomása alól riadtan, megalázkodva s összeszorított foggal menekültem – megkorbácsolt, hűséges eb a maga nyomorúságos óljába – haza.
Csak minél gyorsabb, megállás és késedelem nélkül a távoli, eldugott, kicsi, szegényes pátriába.”

És ha valaki kíváncsi, Kós Károly hogyan beszél utána ,,a szegényes pátriáról" (gyönyörűen és elkötelezve:), az csak olvassa tovább Kós életrajzát. A Helikon biztosan kiadta 2014-ben.