Egy Nápoly melletti iskolában dolgozó tanár bácsi (Marcello D'Orta) fogta magát és egy könyv formájában kiadta a dolgozatokat, amelyeket kisdiákjai írtak. Mi is lehetne a mai nap témája?

,,Március 8. nőnap. Beszélj a nők helyzetéről!

Én azt gondulom és hiszem hogy a nőnek eggyenlőnek kell lenni a férfival, mert nem helyes, hogy nem eggyenlő. Március 8-cadikán a nőnek eggyenlőnek kel lenni a férfival!

Ezen a napon minden ember mimózát visz a nőknek és a többi embernek is, deviszont én ismerek egy embert akki március 8-cadikán segberugot egy nőt. Édesapám mesélte, hogy volt.

Édesapám most villamos vezető, de azelőtt tűzoltó. Akor történt hogy egy ilyen március 8-cadikai nő leakart ugrani a tetőről és ki letek híva a tűzoltókat. Édesapám szokot felmászni a tetőkre hogy az emberek ne ugorjanak le a házak tetejéről. Ő felmászot, ésamikor szemtől szembe ált a bolond nővel, azt monta neki: ,,Mos mondmeg mér akarsz leugorni csakhogy a bajunkat szaporicsd azér?”

Akor a bolond ezen egy kicsit elgondulkodot, hogy téleg kiakare ugorni vagy visszamenne inkáb a szobába és ugy döntöt leugrik. De az édesapám is jól ráugrot és megfokta.

Amikor lejötek, az édesapám eggyik barátyja akki tűzoltó volt ő is (de lenn). segberukta a bolond nőt, amiér ilyen agságot okozot.

Én annak az embernek a hejébe nem ruktam volna segbe azt a nőt pont március 8-cadikán, máskor igen."

Így! :)

Minden olasz állami múzeumot, illetve látogatóhelyet, múzeumi helyszínt évente 20 alkalommal ingyenesen lehet meglátogatni.

Ezt az információt a vesuviolive oldalát böngészve szúrtam ki. Tetszik önmagában a gondolat, de a napok kiválogatása szintén megnyerő. Egységes egész Olaszországban, hogy március 5 és 10 között nem kell fizetni a belépésért – a múzeumok hete (settimana dei musei) lenne ez az időszak –, továbbá októbertől márciusig a hónap első vasárnapján sem.

Pompejben ingyenes a belépés március 3-án, mivel 1740-ben ezen a napon kezdődtek a feltárások, május 8-án egy védőszent okán, június 8-án Giuseppe Fiorelli születése az alibi – ő volt a feltárási terület első igazgatója, a szerelmesek napján, ami már odébb ugyebár. Április 25-én, a nemzeti ünnepen, illetve október 24-én, amikor Krisztus után 79-ben kitört a Vezúv, legalábbis a tudomány legújabb állítása szerint.

Az olaszfórum járt ott :) és fog is még menni, mert Pompeji hihetetlen, felfoghatatlan, ugyanakkor, nagyon valóságos!

De jussatok el, ha tehetitek a torinói filmúzeumba, Fenestrellébe, a Ferrari múzeumába,...

A http://riotingfootball.info/ szerkesztője megkért, hogy írjam le egy vendégposztban hogyan is lettem én olasz szurker. Egy-két óra alatt sikerült leírnom az élményt, annak esetleges okait, jelenségeit, utóérzéseit. A rajongás lecsengését, átalakulását, a megnyugvást.

Hajrá olaszok! Hajrá magyarok! Hajrá olasz foci! Hajrá élet!

Ha nem kattintanál a http://riotingfootball.info/-ra, akkor itt a szöveg:

,,1982-ben a világbajnokságon volt egy német-francia meccs, ahol a német kapus olyan bunkón viselkedett egy gyalázatos – fogakat törő – tette után, hogy az elviselhetetlen volt. A bíró nem torolta meg az undormányt és így a jobbik csapat, a francia, elvérzett Rummeniggeék ellen.

Aztán jött a katarzis! A döntőben ugyanis Paolo Rossi, Altobelli, Conti, Collovati, Tardelli, Zoff, Cabrini, Scirea, Orialli, Gentile (fejből egyből ennyi jön!) igazságot szolgáltattak. Nem túlzás ilyet állítani, mondjuk ki megint: Igazságot szolgáltattak!

Gyerekként nagyon sokat fociztunk a tömbház előtt és mögött, ahol folyton üvöltözgettem, hogy: ROSSI! CONTI! ROSSI, CONTI, ROSSI, CONTI! és valamiért (nem volt ott a ’82-es vébén) azt is, hogy: BETTEGA! Egyszerűen jól hangzott. Érv az is, hogy akkor és ott, vagyis Erdélyben sokat néztük Buldózert a moziban, a tévében pedig az emlékeim szerint bánatos szemű Marco Polót, folytatásban. Olaszul beszélt ilyenkor a tévé és a fülembe mászott az olasz nyelv zenéje.

A tömbház melletti, mögötti és közötti focik (igen, voltak tömbházak közötti ütközetek is!), az iskolaiak is jól mentek és elhívtak focizni az IMASA-ba a kölyökcsapatba („pulcsíni”, mondja az olasz). Edzésen nem kiabáltunk neveket, ellenben próbáltunk meccseket nézni, azért is, hogy tanuljunk. Ritkán sikerült – tombolt a kommunizmus -, viszont csak jöttek a hírek a Milánról, a Nápolyról. Ott volt a Steaua-Milan BEK-döntő, illetve az a tökéletes védelem Maldinivel, Baresivel. Tökély volt az a csapat, az az összmunka, a nápolyi Maradona pedig több, mint tökély!

Érdekes, hogy elsőként ez a két név (Maldini és Baresi) jutott eszembe. És itt is vagyok a legnagyobb gondomnál, legnagyobb ellentmondásnál: szerettem a jó focit, a látványos focit, persze! De hát ezek az akkori srácok és a sokkal későbbiek is kénytelen-kelletlen védekező focit játszottak, néha pedig eszelősen taktikusat (tiki-taka helyett: taki-tika), betegesen taktikusat. Nagyon-nagyon megértettem azokat az embereket, akik nem szerették az olasz válogatottat.

De az én foci-sorsom már eldőlt! Nem tudtak annyit védekezni, taktikázni, mérlegelni, ellenfelet akadályozni, színészkedni, hogy ne legyek oda értük. A védekezés művészei, terroristái mellett olyan zsenik is voltak, akikbe nem lehetett nem beleszeretni: Baggio – Del Pieróba néha –, Signori, Ravanelli, Totti… Igen, Totti! A hollandok ellen Hollandiában pöccintett tizenegyese olyan mestermű, olyan hatású, hogy ha a villamoson eszünkbe jut, akkor kényszerünk lehet, hogy a szemben ülőnek elmeséljük. De Inzaghi folyamatos feszültsége, dörgése, villámlása a leshatáron szintén olyan dolog, ami felidézhető évek távlatából is. Mint Tardelli gólöröme a 82-es döntőn.

A soccernostalgia.blogspot.com fotóján az őrjöngő Tardelli nyomában Gentile tombol. Öltönyben feltűnik a segédedző Cesare Maldini is.

És akkor jött a hosszú évek, gyakran szenvedős, sokszor kényszeres szurkolás jutalma. Mit jutalma? Édeskevés ide ez a szó! Koronája! Arany-gyémánt-azúr-koronája!

Örök hála Lippinek azért az éjszakáért 2006 július közepén, amelyiket barátokkal, finom olasz borokkal és carbonarával együtt töltöttem, ünnepelve Gattuso, Grosso, Pirlo és az igazán évezredes bunkó (csakis a pályán!) Materazzi aranyát. Négyig-ötig ünnep, azután munka és derűs hétköznap, hétköznapok.

Utána valami elszállt. Belőlem legalábbis biztosan. Éreztem ezt, mikor írtam egy könyvecskét – olaszokkal kapcsolatos focis – élményeimről, kicsit összefoglalva az ezen a piazzán szerzett tudásom.

Okát, a szenvedély odébbállásának – úgy egész biztosan – nem tudtam. Talán az történt, hogy mindaz a szeretet, ami az olasz foci iránt volt, úgy egyetemesen, az a Chievo csapata, a klub mögé állt be. Innen a távolból, néha Újpestről, most épp Ferencvárosból a Serie A-ban tartom őket (egyelőre), amikor kiestek, akkor azonnal visszajuttattam őket. Van olyan, hogy kislányommal sétálok – neki rögtön valami nagyon megnézendőt mutatok –, de rá kell néznem a telefonomra, az élő eredményre, előfordul, hogy az erdőben azért szidom a szolgáltatót, hogy miért nem lehet megtudni pont ott a bolognai kiszállás végeredményét; szidni tudom olasz sorstársam, hogy miért áll negatívan csapatához, hogy miért nem veszi észre, hogy a világ csodája zajlik ott Veronában. Majdnem húsz éve, folyton.

Két-három hete viszont azon vettem észre magam, hogy újra szorítok a tévé előtt az azúrkékekért, izgulok, feszengek és berúgatom a gólt a 90. percben (lengyel-olasz 0-1), de nem üvölthetek, mert Zsuzsika alszik.

Jól van ez így! Hál’Istennek mindenért!

Könyvajánló: https://nst.blog.hu/2008/01/24/konyvajanlo_14 

Üzletben már nem kapható, de a szerzőtől beszerezhető: 20-4627315, zsoit@freemail.hu

Minimális személyes – Rioting Football admin – megjegyzés: alapvetően nem olasz drukker vagyok, de ez a könyv fantasztikus, egy lelkes olasz szurkoló hitvallása, nagyon sok személyes anyaggal, pl. interjú Maradona hentesével Claudio Gentilével. A könyv egyik első olvasója voltam és azt vallom, amit a szerző: „Remélem, a könyv szólhat mindenkihez, aki 2006 nyarán a squadra azzurának szurkolt, de azokhoz is, akik akkor nem repestek az örömtől!”"

Évek teltek el úgy, hogy kétségbeejtő volt nézni az olasz válogatottat. Nem is szakítottam rájuk sok-sok időt. Az egyik legdrámaibb mélypont Ventura svédek elleni csődje volt. Nem értettem, hogy lehet úgy játszatni egy csapatot, melynek szüksége van az életmentő gólra, hogy nincs egy szem cselezni tudó játékos a pályán: ember, aki ,,egy az egyben" el tud menni egy svéd mellett.

Aztán megnéztem az Ukrajna elleni barátságost (0-0) és a lengyelek elleni idegenbeli győzelmet (0-1) és látom, hogy megváltozott az olasz nemzeti tizenegy. Ki van zárva, hogy a bemondó befolyásolt volna, mert mindkét meccset hang nélkül néztem, vigyázva mások alvására. :)

Mit láttam? Van elől három ember: Insigne, Chiesa és Bernandeschi, akik kevernek-kavarnak, ügyesen mozognak, meg tudják bontani a védők falát. Láttam ügyes középpályásokat (Verratti, Jorginho, Barella), akik bár nem mindig ügyesek, de vannak váratlan vagy nagyon ügyes húzások. A védősor, talán nem is baj, összeszokottabb garnitúra volt: Bonucci és Chiellini középen, Florenzi és Biraghi a széleken. Hibázgattak szépen, de Donnarumma kapuja mindkétszer érintetlen maradt. Így! :)

Ami a legfontosabb volt: egészen friss szél volt! Nem volt még igazán ereje, de friss volt és nem tudni mi lesz még később belőle. Legyen vihar!

Hogy Barella (Cagliari) nagyon jó focista lesz arra fogadni mernék! Hogy Chiesa (Fiorentina) sok-sok gólt fog lőni itt is (válogatott), ott is (klubok), az is biztos!

Egy valaki nem fogott meg, a balhátvéd Biraghi,.. Erre ő rúgta a döntő gólt!

Hajrá Mancini! Hajrá olaszok!

Idén, október 20-án lesz egy rendkívüli Palio is! Így döntött a toszkán város, egyetértésben az országvezetéssel, miután közös céljuk az első világháború (Grande Guerra, mondja az olasz) befejezésének centenáriumát megünnepelni és emlékezni rá.

Doberdó, Isonzó, mesélték nagyszüleink. Azt akarom mondani ezzel, hogy nekünk is van mire és kire emlékezni!

Nem mindegyik contrada (kerületek sienai neve) mondott igent a résztvételre. Nem ez az első alkalom, hogy egy évben háromszor is megrendezik ezt az óriási hagyományú történelmi játékot. Az év két versenyének időpontja soha nem változik: július 2. (Sarlós Nagyboldogasszony) és augusztus 16. (Mária Mennybemenetele) a két nevezetes nap.

Majdnem mindenki találkozott a genovai tragédia képeivel, híreivel. Szörnyű, ami történt! A hírnek fontos része, hogy az elmúlt 14 évben hétszer fordult elő ehhez hasonló baleset, vagyis autópályához tartozó építmény, amelyik ,,csak úgy magától” összeomlott. Pár hónapja láttam az egyik olasz híradóban amint egy felüljáró ráesik az alatta közlekedő autóra és – ha emlékezetem nem csal – , egy nyugdíjas pár ott vesztette életét alatta.

Most inkább a média hozzáállását próbálom kommentálni. Konkrétan a raiuno másnapi híradójának fiatal és irritáló (számomra hihetetlenül irritáló) bejelentkezését.

A tragédiát követő reggelen ezeket mondta a fiatal, lendületes, jóképű, helyszínről bejelentkező riporter a raiunón. 3-5 perc alatt számomra három mondat volt elfogadhatatlan.

,,A Ferragosto tragédiával kezdődik”. Ferragosto az amikor a városok lakói elkezdik nyaralásukat. Nekem ez azt jelentette, hogy: már nyaralni sem lehet rendesen.

,,Il bilancio è…” és ezt megismételte, emlékeim szerint többször. Vagyis a mérleg ennyi és amannyi. Számomra ez a mondat a beleérző-képesség  tökéletes hiányát jelenti: otthon az elhunytak szülei, testvérei a gyermeküket, mint egy mérleg számát hallják. Házaspárok így tudják meg, hogy életük társa a mérlegszámokat súlyosbítja.
,,A remény hal meg utoljára” (La speranza è l’ultima a morire), jegyezte meg érzékenyen a bejelentkező fickó. Véleményem szerint a hozzátartozók ennél csak szerencsésebb mondásokat hallhattak volna a tévéből.

Itthon is elképesztő médiateljesítményeket látunk, onnan is rengeteg szörnyűség érkezik, most csak egy példát ragadtam ki. Nincsenek és nem voltak illúzióim a média munkásaival szemben sem ott, sem itthon. Ennél Olaszország, Magyarország sokkal, de sokkal többet érdemel!

Volt akikből a jobbik oldalt hozta elő a tragédia: a Genoa és a Samp szurkolói kifejezték, a leszakadt hídrészt egymásba karolva össze tudják kötni, vagyis hogy ilyenkor ugyanúgy éreznek.

Egyszerű szemlélők, ellenzékük, politikai szakértők többször gondolták és elmondták, hogy az új olasz kormány, a sárga-zöld kormány (governo giallo-verde) nem életképes, hamar bukik. És azt is, hogy nem értik a dolgukat. Egyelőre úgy tűnik tévedtek.

Hogy értik a dolgukat vagy sem, azt eldönteni nehéz ügy. Egy biztos, egyelőre népszerűbbek, mint a választások előtt és ez nem hiszem, hogy csak migránspolitikájuk miatt lenne így. A választásokkor megállapodtak sok-sok kérdésben – szerződést kötöttek –, és úgy tűnik, hogy azt végre is fogják hajtani: legutóbb a képviselők és különféle politikusok, volt politikusok pénzeit gondolták újra. És jól tették, mert tényleg botrányos, ami ezen a téren történt.

Minden megy, mint a karikacsapás? Hát nem! Legalábbis úgy tűnik, hogy itt lesz az első igazi próbatétel és ezek a nagy beruházások, sőt óriás beruházások (grandi opere) lennének, amelyeket az Unió is támogat. A legtöbbet emlegetettek: a Torinó-Lyon szupergyors vonat, illetve egy déli gázvezeték. Di Maio a Cinque Stelle (Öt Csillag) vezetője és a választásokon legtöbb szavazatot begyűjtő párt elnöke, szerintem, okosan és tisztán – némiképp keserűen – érvelt: ennek az országnak nem arra van szüksége, hogy nagyon gyorsan eljusson Lyonba, hanem, hogy a család bejusson az iskolába, óvodába, munkahelyére, vagyis legyen jó busz- és vonatközlekedés Olaszország minden szegletében. Salvini ravaszul érvel: ő, mint az északi érdek állandó szószólója a déli gázvezeték ügyében kardoskodik: 10 százalékkal olcsóbb lesz a gáz Leccében.

Matteo Salvini, a politico.eu képén

Nem lesz könnyű zöld ágra vergődniük, mert választóik – Salvini (Liga, korábban Északi Liga) szavazói északon, Di Maióé délen – nyilván szeretnék behajtani ezeket a beruházásokat. Ezeknek néhány esetben a megtérülésük is kérdéses, de a még nagyobb gond az, hogy hagyományosan itt folytak el a nagy pénzek, igen gyakran felmerült a maffia érintettsége is.

Számomra érdekes, hogy a miniszterelnök, Giuseppe Conte kimarad a hazai csatározásokból, inkább a külfölddel kapcsolatos ügyekben halljuk a hangját.

Amúgy a politikusok – pontosabban a két ház –, augusztus 10-én nyaralni mennek és szeptemberben, 3-án kezdik újra a munkát, a bizottságok korábban.

Augusztus 19-én kezdődik a Serie A és rögtön egy kedves meccs az elején! :) A Ronaldóval megerősített Juventus a Bentegodiba látogat, hogy össze mérje erejét a Chievóval. Egy félkarú Dávid fogadja a golyószóróval közelítő Stallonét. A kép értéséhez kell tudni, hogy a Chievo Serie A-indulása csak tegnap dőlt el.

A képen (facebookról) a Juve királya és a Chievo bajnoka (a második a veronai:)))))

De lesz kit jobban leköt az első fordulóból a Lazio-Nápoly, de a Torino-Roma sem lesz semmi. Így!

Szeptember 30-án igazán lesz tévénézés, hiszen: Juve-Nápoly, illetve római derbi is lesz. A Juve-Interig december 9-ig kell várni. Aki többre kíváncsi az kattintson a vonalra.

A Gazzetta di Salerno fényképe

A sok-sok Olaszországból érkező hír mellett, hasonló rendszerességgel, érkeznek a hírek fantasztikus leletekről, frissen feltárt részletekről, illetve leletegyüttesekről.

Tudjuk, hogy az olaszok milyen tömegű kincseken ülnek, milyen hihetetlen birodalmak kincseit őrzik és hanyagolják, de számomra még mindig felfoghatatlan az, ami előkerül nap mind nap a föld alól (vagy éppen ott marad gyönyörködtetésünkre).

Nápolyban hajókat, katonai bárkákat találtak, Milánóban egy mauzóleum újabb részeit, Rómában nem olyan rég tették lehetővé a Domus Aurea, vagyis Néró palotájának megbámulását.

Ezeken valahogy túltettem magam, de amióta videón többször megnéztem a legújabbat a positanói római villa mibenlétét, azóta tudom, hogy dühöt érzek:), ami néha irigységgé szelídül.

Egy pár adat erről a legújabbról: a villa a Vezúv kitörése (Krisztus után 79) után tűnt el a föld színéről, ma 8 méterrel van az utca alatt és ami számomra a leggyönyörűbb, hogy a színek, a freskók színei hihetetlen minőségben maradtak meg. A leletet, amelyik a Santa Maria Assunta templom alatt van pár napja tízes csoportokban lehet látogatni (15 éve is látható volt), egy üvegrámpáról. A feltárás 5 millió euróba került.

Miért minden nekik jut? :)))) Így állunk! Addig is tátsuk a szánkat a képek és a videó láttán! A düh utáni irigységből mára csak egy egyszerű érzés hajt: látni kellene!

Hajrá Olaszország! Hajrá magyar felfedezők!

Helyünk, a La Corte (vagyis: Az Udvar) a Ferencvárosban, a József Attila lakótelepen van és mivel gyakran járok arra tudtam, hogy előbb-utóbb betérek. Kinéztem magamnak, mert kívülről tetszetős.

Bementünk és megállapítottam, hogy belülről is szép, kedves. Igen, olaszos is. És ami sokkal fontosabb a kiszolgálás kimondottan kedves. Egy rendkívül természetesen viselkedő ötven körüli nő mutatott asztalt. Pizzát rendeltünk.

Gyanút ébresztett, hogy a lista már nagyon hosszú volt. Hogy pizzából volt ezer (többek között: kalahári,nascar, torpedó, tortúra), az még talán megoldható, de hogy ezer Jamie sem tudna annyi mindent elkészíteni, amennyit ígér a menü, rendelésnyi idő alatt, az biztos.

Én sonkás pizzát kértem, partnerem spenótosat (under 5 a hölgy). A pizza tésztája kenyérszerű volt, kihűlés utána pedig elég kemény. A sonka nem volt finom, de szörnyű sem. Ami viszont bosszantó volt, hogy a spenótoson kimondottan kevés spenót volt, annak ellenére is, hogy említettük, hogy lányom nagyon szereti a spenótot, ellenben a paradicsommal nincs nagy barátságban. A paradicsom nem volt ott, de a spenót az édeskevés volt.

Ennek ellenére szépen fogyott a spenótos pizza: egyharmada nélkülem, a többit pusztítottam, mert éhes voltam ám. A maradékot szépen összecsomagolták nekünk. 4 ezer forintból, borravalóval együtt kijöttünk (ittunk 2 pohár gyümölcslevet is). Tehát, összegezzünk! Több mint kellemes hely kívül-belül, pizzázni máshol kell, de sörözgeti,felfrissülni tökéletes. Bejövünk máskor is, legfeljebb nem pizzáért.

Így történt velünk a La Cortéban!

Fényképek:

 1.) Pizzáink

 2.) Fülkénkből itt egy mérleg néz vissza

 3.) Itt is, a verandán is szép hely a La Corte

„A győzelem nem fontos. A győzelem az egyetlen dolog, ami számít.” (Giampiero Boniperti)

Mert a győztesekre emlékszünk, a többieket általában elfelejtjük. Talán a nagy bukások még, azok maradnak meg, mint sajgó sebek. Az elvesztett döntők, a kihagyott helyzetek, az ablakon kirepülő tévék. Ám a győzelmi mámort nincs ami kiradírozná, nincs ami felülírná. 

1955-ben Firenzében kezet fog Giampiero Boniperti és Grosics Gyula, vagyis a két csapatkapitány (mbembáé az aláírt kép)

Olaszországban mindenki tudja, hol volt, mit csinált 1982. július 11.-én, azon az estén, amikor legyőzve a németeket, világbajnok lett az olasz csapat. (Ezen a VB-n a magyarok 10-1-re szedték szét a salvadoriakat, hát szerelmesúristen, mikor lesz megint legalább ilyen válogatottunk?!)

Szóval az olaszok nyertek, az elnöki géppel vitték haza őket, a trófea  ott figyelt az egyik kisasztalon, az utat végigkártyázták (laposra verték a pipázó Pertini elnököt), legendává nőttek és nincs azóta olyan beszélgetés, amiben ne kerülne szóba az a világbajnokság.  

’86-ban az argentinok győztek. (A németek meg vesztettek, megint.) Eltelt több mint 30 év, az argentin ikon, Maradona, már képtelen egy értelmes tőmondatot kinyögni, de ha a világbajnoki döntőről kérdezik, felszáll a fehérporos köd, tisztán felidézi a meccs összes másodpercét és könnyben úszó szemmel mondja: „Azért akartam nyerni, hogy büszke legyen rám az édesanyám”.  (A Keresztapa óta tudjuk, „a család, Santino, nincs attól fontosabb!”)

’90-ben aztán végre egy német fiú visszaszerezte az egyesülni készülő Németország becsületét. Rómában történt. Brehme úgy varrta be a tizenegyest, hogy szegény argentin kapus, Goycochea  talán még most sem dolgozta fel. Idén tavasszal Andreas Brehme visszatért az Olimpicoba és a kapu előtt emlékezett arra a gólra. Sokat változott. A Bundesliga-frizura már a múlté. Megemberesedett.  Csak a tűz a tekintetében, az ég ugyanúgy, mint 28 évvel ezelőtt. 

Persze ’82 előtt és ’90 után is voltak győztesek. Minden szurkoló őriz a szívében legalább egy diadalt. A FIFA szép filmet csinált az elsőkből.  Megkeresték a legnagyobbakat, Paolo Rossitól Pirloig sokan sorolják az emlékeket, meglett férfiak tekintete téved a távolba, küzdenek a könnyekkel, ahogy életük legszebb napjáról mesélnek. 

Lesz idén is konfettieső, tűzijáték, ünnep. Vándorol a csillogó aranytrófea tovább. Egyre nehezebb a súlya, annyi történetet, annyi felejthetetlen pillanatot őriz. És tudjuk, csak a győzelem számít…

Giampiero Boniperti nem emelhette magasba, neve mégis ott a 100 legnagyobb focilegenda között. Többszörös olasz bajnok, kupagyőztes.  Ma ünnepli a 90. születésnapját. Buon compleanno, signore! Vigyázzon még rá az Isten sokáig!