Nem titkolom: Gattuso volt az a játékos, akit – mondjuk, az utóbbi tíz évben – a legjobban megkedveltem (címet is adtam neki! :). Az a lelkesedés, amelyikkel játékba meccsbe vetette magát, az minden nem zseninek tanítani való lenne. Ezúttal a Sion edzőjeként tért vissza a San Siróba. Kikaptak 6–0-ra.

Bevonulása bizonyíték arra, hogy mennyire szerették, szeretik a Milan környezetében ezt a jóembert. Ringhiót, vagyis Vicsort, ha nem fociztál ellene, csak szeretni lehet!

Úgy gondolom, hogy egy visszafogott ember vagyok! De ha Materáról fogok beszélni, akkor csak lelkendezve, magamból kifordulva fogom tenni. Én olyat láttam ott, amilyet eddig soha!

Csoda! Sziklákba bújt, sziklákra épített, sziklákból kinövő házak, egészen hihetetlen rendezetlen rendbe építve. Mese, játék! Minden ház egy külön történet, minden háznak más a formája, minden ablak, minden ajtó más, házak között, házakban boltívek, izgalmas cserepek, néha mozaikok, néha fa, rendezetlenségből valami hihetetlen harmónia. Tökéletes szimmetriamentesség. Évezredes sziklák, évszázados téglák, kövek, falak.

Itt a Sassi nevű kerületet próbáltam leírni, a bámulatos házakat. De a hegy mellett, körül, közvetlen közelében hegyoldalak, a hegyoldalakban pedig barlanglakások. Ezekről, pontosabban az itt élőkről, elképesztő nyomorukról írta Olaszországban közismert könyvét, 1945-ben Carlo Levi, Cristo si è fermato ad Eboli (Krisztus megállt Ebolinál) – most látom, hogy film is készült a könyvből (gonosz szurkolók parafrazálták a címet egy Matera-Potenza ütközetkor!). Csodálatos és hihetetlen látvány, ma már természetesen lakatlanok az emlegetett barlanglakások. Ha már felmerült 1945: két évvel korábban Matera volt az első Mezzogiorno-, vagyis dél-olasz város, amelyik fellázadt a nácik ellen.

Úgy lehet sétálni a városban órákat, hogy nem látni egyetlen reklámot, egyetlen hirdetést – leszámítva a bedendbrékfászt feliratokat –, úgy lehet sétálni, hogy nem bömböl – sőt nem szól – sehonnan teknó, csak néha hegedű, elvétve zongora. A templomokban cédéről néhol barokk zene, máshol gregorián szól. Nekünk nagyon tetszett ez az élő hangulat. Az emberekben pedig csak barátság. Mi legalábbis csak ezt találtuk: hosszan magyarázó bácsi, magabiztosan irányt adó fiatalember, hosszasan kísérő helyi erő. Üzletekben, kávézókban végtelen jóindulat.

Megismertük Egidiót az egyik remek tér kávézójának tulaját, aki elmesélte a város történetét, a börtönből kávézóvá alakított helyiségének történetét. Mesélt filozófiát tanult fiának reménytelen munkanélküliségéről, ennek kapcsán ostoba állami intézkedésekről, ciszternáról, Matera históriáját leíró könyvekről, korrupcióról, csalásról, emlékeim szerint 50-es években épült használatlan repülőtérről. Volt idő minderre, mert március volt és hideg – gyakran nullfok közelében. Volt idő, mert a turisták még nem fedezték fel ezt a csodavárost. Majd 2019 előtt, után ébrednek többen, mert Matera akkor lesz Európa kulturális fővárosa.

Amit ma tudni szokás a városról: Mel Gibson itt forgatta Passióját! A helyiek közül is néhány így próbált bevágódni, pedig nem ez a tény nyűgözi le az ottjárót. Mondhatnák azt is, hogy Pasolini itt forgatta a Máté Evangéliumát (itt a teljes film!), de valami miatt nem így történt.

A vendéggel, a turistával valami hihetetlen kedvességgel bánnak. Erről hamarosan (napokon belül) bővebben írok. Lehet – sőt, nagyon valószínű, hogy ehhez köze van a nyelvtudásnak is. Egyelőre csak annyit, hogy végtelen kedvességgel, figyelmességgel találkoztunk mindenütt, illetve, hogy megismertük az állítólag csak helyben zöldellő rapa nevű növényt, melyet tésztára téve ettük, s véleményünk szerint a brokkoli barátja. A pizzáinkat, bárányunkat, borunkat, mind jó áron vettük. Kétszer is pontosan 20 eurót kértek a két fogásért, említett italunkért, sőt egyszer belefért egy kis édesség is.

Materának van egy sötétebb oldala is. Sötét és vicces. Borzasztó komolytalan! Utcaszámot ne keress, segítőszándékot ne vedd biztos tudásnak, megtalálni valamit gyorsan ne remélj! A szállás megtalálása ott kezdődött, hogy az állomásra befutva a pénztáros néni legalább 10 percig keresgélt a térképén, majd útbaigazítva elküldött egy másik irányba. Utána magabiztos emberkék, mosolyogva irányítottak erre, arra, amarra, de valahogy nem sikerült a Santa Cesarea 9-et egész pontosan behatárolni. Mikor megtaláltuk, akkor kiderült, hogy házinénink nincs ott, de 10 percen belül érkezik. 20 perc múlva ott volt! Megérte várni, mert olyan lakást, alias apartmant kaptunk 55 eurós áron, hogy csak na. Mehettünk volna 5-en is, akkor is 55-öt fizettünk volna. Az olasz tulaj egy rokonszenves román asszonyságra bízta az ügyek intézését.

Ennek a sötét oldalnak volt még sötétebb foltja. Vasárnap a hazaindulás kis híján meghiúsult, ugyanis akkor tudtuk meg, hogy a térségben egyetlen vonatállomás sincs nyitva vasárnap!!!!!!! S az első busz csak délután 2-kor hajt Bariba. A négy napja megismert pénztáros néni, aki az állomás információsaként is működött közölte, hogy nincs esély vasárnap délelőtt Bariba utazni. A buszosok között érdeklődve derült ki, hogy mégis vannak minibuszok, amelyek biztosítják az összeköttetést Matera és a Bari reptér között.

Aki szereti a nagy-nagy sétákat, aki csodálkozni tud a totálisan szimmetriamentes épületeken, aki szereti gyönyörű kuszaságot, az ötletességet, az elképzelt középkort, a mindig más templomokat, a meséket, az jól fogja érezni magát!

Hogy lehet eljutni Materába? Körülbelül 20 ezerért oda-vissza repjegyet lehet venni Bariba (Puglia, Dél-Olaszország), utána autóbusszal irány Matera (4 euro). Ott pedig bízd magad a helyiekre!

Pár éve már született az olaszfórumon poszt Materáról, az ökovárosról, mint az Unesco védelme alá tartozó városról. Tudtam, hogy egyszer megnézem! Mindenki nézze meg! UFF!

Az olasz költészet a XX. század második felében – ez az alcíme a tavaly megjelent antológiának. A főcím, megfelelve a figyelemfelhívás igényeinek: Online barokk. Kétnyelvű kiadványról van szó.

A könyvcím egy John Gian-vers címe. John Gian egyike azoknak a szerzőknek, akiktől nem hangos az olasz irodalom B-közepe. Sok-sok ilyen költő gyarapítja a kötetet. Ugyanakkor szerepelnek a nagyok is, vagyis Ungaretti, Montale (1975-ben kapott Nobelt), Saba, Quasimodo (Nobel-díjas ő is, 1959), Palazzeschi, Spatola, illetve a leginkább filmjei miatt itthon is ismert Pasolini. A nagyok versei között nyilván kevesebb a – pozitív vagy negatív – meglepetés; a számomra ismeretlenek között természetesen találtam jó néhány színesnek, eredetinek gondoltat. Ilyen Bartolo Cattafi, aki Téli tenyérjóslás, illetve Automata pisztoly címmel írt nekem nagyon tetszőt (ha személyes ok miatt az ujja/víg készséggel feszül a ravaszra./Szabad választás közöttünk s a világ között – hogy melyik vers, azt nem mondom meg).

Azzal a furcsa helyzettel pótlom most mbembát, hogy alig láttam valamit a hétvégi meccsekből, így jobbára csak eredményekből tudok következtetni, illetve innen-onnan elcsípett meccs alatti kommentekből. Az igazat megvallva csak a Napoli - Atalanta (3-2) majd' fél félidőnyi hosszú összefoglalóját láttam, többek közt azt, hogyha a Napoli még nem is találta meg teljesen a kifelé vezető utat, de nagyon jó felé jár hozzá. Számtalan gólhelyzet, szöglet és támadása adódott a nápolyiaknak, Hamsik egymaga három gólpasszt jegyezhetett volna már az első félidőben, ha a társai jobban koncentrálnak.

A cím mindent elárul, így sajnos azt is, hogy a hétvégi forduló nem fog kényeztetni holmi rangadókkal, derbikkel. Azonban szerintem elég felületes is egyben a megfogalmazás, hiszen mi calcio hívők, jól tudjuk, hogy szinte forduló akad legalább egy meglepetés - hanem több - így garantált(ak) az érdekes összecsapás(ok). BL és EL sorsoláson túl jöjjenek a párosítások.

Valószínűleg a legtöbbünk fejében az alternatív, mint művészeti fogalom evidenciaként kötődik a jelenkorhoz. Pedig alternatív - vagyis a főcsapástól eltérő - utak mindig és mindenhol voltak. Például a késő reneszánsz Firenzében is, ahol néhány lázadó szellemű művészlélek megalakította a Cameratát, az ú. n. „firenzei szalont” (Camerata Fiorentina). Ennek keretei között egy akkoriban nagyon is merésznek számító ötletet szándékoztak megvalósítani: az általuk eszményített antik görög színház alapelveit és formai megoldásait igyekeztek színpadra vinni. Mivel ennek feltételezésük szerint az egyik meghatározó eleme volt az énekelve vagy deklamáló (szónokló) stílusban előadott szöveg, így - tudtukon kívül - gyakorlatilag lefektették az opera alapelveit, akkor még természetesen nem sejtve, hogy a zenetörténet egyik legsikeresebb és leglátványosabb műfajának szülőatyjaiként fogja őket számon tartani az utókor.

A Camerata egyik fontos tagja volt Emilio de' Cavalieri (cca. 1550 - 1602. március 11.) is - rá emlékezünk most halála 511-ik fordulója kapcsán. Cavalierivel művészi karrierje mellett elsősorban amiatt érdemes foglalkozni, mert az éra szimbolikus alakja volt. Két karakteres kor, a reneszánsz és a barokk átmeneti évtizedeiben élt és alkotott, csodálatos módon mindkettő géniuszát birtokolva és magas fokon művelve. Született tehetsége mellett ebben meghatározó szerepet játszhatott származása is. Édesapja, a római arisztokrata Tommaso dei Cavalieri (1509 - 1587) ugyanis nemcsak a helyi művelt nemesség közismert alakja volt, de egyben Michelangelo múzsája, rajongása tárgya, számos grafika, festmény és költemény ihletője. Ebben a termékeny és szabad, egyszerre kifinomult és züllött közegben nőtt fel Emilio, akinek ilyenformán a szabad hivatásválasztás – akkor is ritka – kiváltsága dukált.

A kor legjobb tanáraitól tanult orgonálni és komponálni; 1578-tól az Oratorio del Santissimo Crocifisso orgonistája, hat év múlva pedig a toszkánai nagyherceg, I. Ferdinánd (Ferdinando I. de’ Medici, 1549 - 1609) udvari zene- és ceremóniamestere lett. Firenzében Cavalierinek bőségesen volt módja szárnyakat bontani - és ő teljes mértékben élt is a lehetőséggel. Amellett, hogy a kor vezető trendjeit kiszolgáló grandiózus előadásokat szervezett a Mediciek és a firenzei arisztokrácia mulattatására, kedvére komponálhatott, akkor és ott prezentálta magát zenészként, amikor és ahol akarta, továbbá kipróbálhatta tehetségét koreográfusként és táncosként, sőt, diplomataként is: alkalmanként Firenze városának érdekeit képviselte Rómában és a pápai udvarban, magabiztosan lavírozva a korabeli politikai elit csúcsragadozói között.

Cavalieri kalandos és romantikus kísérletező kedvtől áthatottan, kegyenci minősége okán érthető magabiztossággal csatlakozott a Cameratához, ahol szimultán érte nagyon kellemes és igen kellemetlen meglepetés. A Camerata újító törekvései felcsigázták művészi képzeletét és alkotásra inspirálták. Ugyanakkor hamar szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a szalon valójában Jacopo Peri (1561 - 1633) és Giulio Caccini (1551 - 1618) kétszemélyes háborújának a színtere, amelynek a tétje az, hogy ki tudja előbb és/vagy látványosabb sikerrel színpadra állítani az első "énekelt színdarabot". Noha a - sokszor egészen a bulvárszintig süllyedő - rivalizálás undorral töltötte el Cavalierit, művészi hiúsága győzött finnyássága felett: ő is felvette a kesztyűt.

Döntése jó ötlet is volt, meg nem is. Jó volt, mert mindhárman szenvedélyes alkotásba fogtak - az apropót egy nagyszabású ünnepség szolgáltatta, Medici Mária és IV. Henrik francia király közelgő esküvője. És rossz volt, mert Peri - mondjuk ki - tehetségesebb zenész, Caccini pedig rutinosabb és gátlástalanabb ellenfél volt. Peri írta meg leghamarabb ama bizonyos mérföldkőnek számító, ma az első operaként jegyzett zeneművet: Rinacci opuszának, az Euridikéjének szövegére komponált nagyszabású darabot, amibe az erőszakos Caccini végül két általa írt részletet be tudott ékelni, Cavalieri pedig ki tudta lobbizni magának a színpadra vitel és a rendezés jogát. Mégsem ő lett az, aki végül a nevét adta végül az előadáshoz: Caccini elmarta tőle a lehetőséget, méghozzá olyan stílusban, amivel az arisztokratikus Cavalieri nem tudott és nem is akart mit kezdeni. Mély és engesztelhetetlen sértettségében maga mögött hagyta még Firenzét is. Élete utolsó két évét Rómában töltötte gyakorlatilag teljes visszavonultságban duzzogva.

Kifinomult, minden értelemben nemes művészi ízlése nagyrészt zeneként manifesztálódott: reneszánsz madrigáljai, lamentációi, La Rappresentazione di Anima et Corpo című szakrális drámája, polifónikus vokális darabjai, kísérletei a disszonáns muzsikával, szimbólumokkal és allegóriákkal teli, elegáns és nyugodt zenéje ma is simogatja a lelket. Cavalieri a sors és a tizenhatodik századi Itália kényeztetett, kiváltságos gyermeke volt, akiben szerencsére a luxus puhánysága sem tudta elsikkasztani a kísérletező kedvet és szellemi kalandvágyat – az ízig-vérig alternatív művészt. Hallgassunk meg tőle meg egy könnyed, játékos és érzelmes részletet a La Rappresentazionéból:

Kilenc pont a Juve előnye, ami 28 forduló után nagyon komoly előnynek számít, ráadásul az eddig első számú riválisnak számító Napoli, már megint botlott – Chievo-Nápoly 2-0.

Ismét mozgalmas héten vannak túl olasz csapataink, hiszen eleget kellett tenniük UEFA kötelezettségeiknek, ki a BL-ben ki az EL-ben. A Juve például az előbbiben, ahol a Celtic elleni visszavágón már csak arra kellett figyelnie, nehogy összeszedjen valamilyen sérülést. Egy laza 2-0-lal tovább is mentek. Tegnap pedig az EL-esek léptek színre: a Lazio magabiztos, erődemonstráló sikert könyvelhetett el Stuttgartban (2-0), viszont az Inter méretes verést kapott a Tottenhamtól (3-0 oda). Így akik egy '98-as párizsi döntő visszavágóban reménykedtek, azoknak lassan el kell kezdeni csalódniuk, mert nagyon valószínű, hogy ez az Inter nem fogja megfordítani a továbbjutási esélyeket.

Ma 3 óra 45 után be akartam jelenteni, hogy tudom ki lesz az első három (Juve, Nápoly, Milan). De az Inter bő tíz percre rá belefogott egy hatalmas vállalkozásba. 0-2-ről, egy gyalázatos teljesítményből menekülve 3-2-re fordított a Catania ellen. Így pedig kijelenthető, hogy ők is mennek a Bajnokok Ligájáért.

Sajnos idő szűkével írom ezt a beharangozót, így a megszokottnál rövidebb poszt kerül a Serie A 27. fordulója elé. Lássuk hát a hétvégi programot.

Van egy olasz mondás: ,,Amikor a játék elkezd keményedni, akkor a kemény fiuk elkezdenek játszani!" (Quando il gioco si fa duro, i duri cominciano a giocare). S a Juve rendre ezt teszi: ha kell, nyer!

Szép hetet zártak a taljánok Európában, kivéve szerencsétlen Napolit, akiknek ismét sikerült magukat nevetség tárgyává tenniük. A déliek egy jogtalanul alulértékelt cseh csapattól, a Plzentől szenvedtek megalázó vereséget (2-0, összesítésben 5-0), miközben egyik honfitársa épp a világ legjobbjának titulált Barcára mért 2-0-ás verést. Óriási különbség! De ne felejtsük el megemlíteni, se a Laziót, se az Intert, akik magabiztos játékkal futottak be az Európa Liga nyolcaddöntőjébe.

Úgy is kezdhetnénk a dolgot, hogy kettős jubileum, Arcangelo Corelli (1653. február 17. – 1713. január 08.) születésének és halálának az évfordulója adta az alkalmat ehhez az íráshoz. Csakhogy ez nem lenne teljesen igaz. Mert bár az alapötletet tényleg ez szolgáltatta, a szellemidézés oka valójában Corelli személye, aki a korabeli Itália egyik ikonikus alakja volt. Sziporkázóan tehetséges zeneszerző, karizmatikus szólóhegedűs és karmester, szuggesztív művész, a tizenhetedik századi római kulturális és közélet közismert személyisége, tele irigylésre méltó protektorokkal, legendás tanítványokkal, botrányos, szórakoztató és megható epizódokkal, látványos karrierrel, amelybe töréseket csak hírhedt mániás depressziójának a leszálló ágas szakaszai hoztak.

Pietro alaposan belehibázott: a nemzetközi kupák vitézei és leszereplői alaposan leszerepeltek. Az Inter és a Lazio pedig különösen szégyenletesen tette (Fiorentina-Inter 4-1, Siena-Lazio 3-0). A Juve veresége szorul magyarázkodásra a legkevésbé: egy összeszedett Roma ellen nem gyalázat kikapni, ráadásul Buffon ismét szembenézett fő-fő mumusával, Tottival (tizedszer lőtt gólt a 10-es). Úgy ahogy pár hete elvártam volna, hogy Zeman lemondjon a soron lévő égéskor, most Stramaccioni tehette volna magát rokonszenves figurává.Következő fordulóban Inter-Milan lesz! Majd utána!

Közepes napot zártak tegnap az olaszok az El-ben: az Inter kényelmes előnnyel utazhat a kolozsvári visszavágóra, a Lazio a pályán mutatta meg a németeknek mi is az a „Non mollare mai”, a Napoli pedig otthon szaladt bele a cseh késbe, miután túlzottan is félvállról vette a pilsenieket. Említsük meg a Juvét is, akik Glasgowban értek el egy nagyszerű győzelmet és a Milant, akik jövő hét szerdán lépnek pályára a sorozat egyik nagy favoritja, a Barcelona ellen.

"Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet az Úr előtt, arra jutottam, hogy hajlott korom miatt már nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megfelelően képviseljem a péteri örökséget" – XVI. Benedek ezekkel a szavakkal mondott le hivataláról. Nem ő az első pápa ki megtette ezt a lépést. Korábbi posztunkat ajánlom. Szerintem szép történet: hatalomról, zsarolásról, egy pápáról, pénzért és nem pénzért kapott megbocsátásról, szép hagyományról!

A Juve, talán érezve a Bajnokok Ligája közeledtét, alaposan belehúzott, s úgy elverte a Fiorentinát, mint annak a rendje! Pirlóék villogtak, Montella csapata pedig alig-alig jutott el Buffonig. A meggyőző teljesítménnyel további pontokat pakoltak előnyükhöz a fő üldözőkkel szemben. Ugyanis a Nápoly, a Lazio és a Milan is döntetlenezett, csak az Inter nyert.

Nem vagyok Woody Allen-fan. Alátámasztásként annyit, hogy a trilógiához tartozó másik két részt eszembe nem jutott megnézni – utólag tudtam meg, hogy ez trilógia. De például Zelig (a kaméleon-ember) című filmjéért egészen odavagyok.

Ezzel – ezzel az újabbal – a filmmel az lehetett a célja, hogy aki megnézi, az nevessen egy jót. Velem – illetve a Vörösmartyban üldögélő emberekkel – ezt elérte. Én például nem csak egy jót nevettem, hanem néha röhögtem is, mint félnótás. Az operajelenetek szerintem ellenállhatatlanok. A visszahúzódó római polgár, aki zseniálisan énekel – viszont leblokkol, ha nem zuhanyzó alatt teszi ezt – kénytelen egy mobil zuhanyzóból énekelni az operaéhes népnek, miután a nyugdíjas Woody Allen – korábban kemény menedzser – rábírja, hogy ne csak családjának énekeljen.

Két nagy kérdés foglalkoztatja most a Serie A szerelmeseit: mennyire hatott ki a játékosokra a válogatottbeli összetartás; és a szombati rangadók után, hogyan formálódik a tabella élmezőnye. Mert bizony a nagy meccsek szombaton kerülnek megrendezésre, és vasárnapra már inkább csak a kötelező körök, továbbá a kiesés ellen vívott bajnokik kerülnek sorra.