A Denver Nuggets olasza a harmadik negyed hajrájában megpróbálta a kosárdobást - félpályán is túlról. Sikerült! Ennek ellenére csapata vesztett a New Orleans ellen: 92-99-re. A 209 centis Danilo Gallinari ezúttal 21 pontig jutott.
Az 1988-as születésű Gallinari 2008 óta játszik az NBA-ben (a New York Knicksben szerepelt még). Édesapja, Vittorio Gallinari Európa-hírű kosaras volt.
Ritka eset, amikor egy olasz honlap foci-összefoglalójában feltűnik egy magyar név. Most mégis megesett: a Bilbao-Torino meccs kapcsán (2-3, továbbjutott a Toro).
A yahoo újságírója,aki a játékosok érdemjegyeit osztogatta, így jellemezte a Torino védőjét és csapatkapitányát, a lengyel Glikket: ,,Kamil GLIK 7 – Personaggio letterario che pare uscito dai romanzi di Kipling e Molnar. Anche zoppicando riesce a frenare l’incedere degli avversari. Degno della gloriosa fascia che porta al braccio."
Irodalmi figura, aki olyannak tűnik, mintha Kipling vagy Molnár regényéből jött volna ki. Sántán is sikerül megállítania az ellenfél támadásait. Méltó a legendás karszalag viselésére.
Egy-két napja van annak, hogy Jovanotti új cd-je megjelent. Neve: Jovanotti CC 2015, aminek hivatalos bemutatójára motorbiciklivel hajtott be.
Az új cd borítója
Ahogy azt szokta Jovanotti kalandozik a műfajok és témák között. Hogy a kalandozásra igazán lehetősége legyen nem több, nem kevesebb, mint 30 számot pakolt rá a hanghordozóra. Ahogy maga nyilatkozta: ,,Hogy egy igazán kiegyensúlyozott anyag lehessen! Amint kivettem egyet, borultak az elképzeléseim.”
,,Van benne: illúzió, könny, szél, nevetések, haverok, vers, gyulladáscsökkentők, erotika, vendégség, szerelem, vér a vénákban… És persze: szabadság, nyár, Afrika”
A lemezbemutató koncertsorozatát Anconában kezdi június 20-án, majd két koncerttel érkezik a San Siróba, még Padova előtt. Aztán elindul délnek: Firenze, Bologna Róma, Messina, Pescara, Napoli, Bari, a júliusi program.
Nagy-nagy kedvenc Jovanotti, így már írtunk: közös munkájáról Pohárnok Gergővel, álmairól, pöszeségéről, papájáról, aki a pápa testőre volt…
Avanti Jovanotti!
A képen lévő levelet Albert Einstein írta Giovanni Giorgi olasz fizikusnak. A levélben Einstein olasz nyelven egyeztet kollégájával, aki akkoriban az elektromágnesesség szaktekintélye volt. A korántsem hibátlan olaszsággal megírt levélben a világhírű tudós egyik mondata így hangzik: ,,Isten több eleganciával és intelligenciával teremtette a világot."
Einstein 15-16 évesen több hónapot is élt Olaszországban, pontosabban az észak-olaszországi Paviában. ,,Einstein 1895 tavaszán és nyarán Paviában lakott szüleivel, és besegített a családi vállalkozásba"- írja Walter Isaacson a tudósról szóló életrajzi könyvében. A müncheni évek után a család Itáliában próbálta újrakezdeni életét, amiben segítségükre lehetett Einstein édesanyjának Genovában letelepedett testvére (Julius Koch).
A fenti levél tavaly tűnt fel Franciaországban, a napokban pedig Amerikában próbálják elárverezni. Kikiáltás ár: 55 ezer dollár!
Ő az a játékos, akinek elég volt féltucatnyi meccs, hogy kitörölhetetlenné tegye nevét a focitörténelemben. Ő az, aki az 1990-es világbajnokság gólkirálya lett. De ennél a ténynél is sokkal jobban emlékszünk Totò Schillaci szemére. Hihetetlen szenvedélyek sütöttek onnan.
A szicíliai a vébé után is a Juvében folytatta, majd az Interben próbálkozott, aztán Japánig meg sem állt. Ott bajnok lett, de mondta, hogy a heti három meccs bizony meggyötörte, pedig amúgy igen jól érezte magát.
A most is zajló Afrika-kupa alatt esett meg, hogy az egyik továbbjutó helyről a vakszerencse, egészen pontosan: egy sorsolás döntött. Azonnal beugrott, hogy volt már ilyen a focitörténelemben, ráadásul egy magyar szereplővel, tanúval. Most pedig van időm is megírni.
Talán ez az a pillanat, amikor Facchetti üvölti a tényt: Olaszország a döntős!
Néhány hónapja vívódom azon, hogy legyen az olaszfórumon ,,régi arcok”-sorozat is vagy sem. Két napja láttam egy fényképen a mai Torricellit és – elolvasva az utóbbi években történteket – rögtön éreztem, hogy kell lennie egy ilyen sorozatnak is.
A hidak önmagukban is gyönyörű építmények, egyeseknek azonban még szép történetük is van, például Leonardo Da Vinci Norvégiában megépült hídjának. 2001-ben a norvég királynő adta át a forgalomnak a csakis helyi anyagból – itt fából – és csakis helyi munkaerővel épült hidat.
A kép eredete: http://hiconsumption.com/
Török könyvekben, ha Isztambul hídjairól van szó – vannak közöttük érdekesek, gyönyörűek –, gyakran előfordul, hogy említést tesznek egy Leonardo-rajzról, néha be is mutatják azt. Nos, ezt a rajzot egy stockholmi kiállítás során látta egy norvég építész (és festő), Vebjorn Sand és meg is építette azt. Nem kőből, ahogy azt Da Vinci tervezte, hanem fából. Az Oslo közvetlen közelében fekvő, As nevű városka hídján gyalogosok és biciklisek kelhetnek át egy autópálya (az E18-as) felett.
A hidat Leonardo Da Vinci eredetileg az Aranyszarv-öböl fölé tervezte. Két forrás van, amelyikből az információk származnak: egy leicesteri kézirat részét képező vázlatrajz, illetve egy régi török nyelven íródott levél, alighanem a fordítása annak, amelyben Da Vinci felajánlotta szolgálatait a szultánnak. A tervek szerint ez a híd egy ívben haladt volna át a víz fölött, körülbelül 200 méternyi hosszan.
Van egy hagyomány, amelyik úgy tartja, hogy Da Vinci lett volna II. Bajazid szultán építésze és festője, azonban valamilyen oknál fogva, erre nem került sor. Van, aki úgy emlegeti, hogy az olasz tudós azért nem lett II. Bajazid udvari embere, mert a szultán kivitelezhetetlennek gondolta a hidat.
Mindenesetre Da Vinci hídja 500 évre rá Norvégiában megépült.
A tietek a világ legszebb hajója! – ezt üzente vissza a nyílt tengeren egy repülőhordozó kapitánya, miután az úton lévő Amerigo Vespucci kapitányától hajójának beazonosítását kérte. Ha valaki ránéz erre a hajóra, az tudja, hogy az amerikai hajó kapitánya nem mondhatta ezt olyan sokszor életében, és valószínű, hogy megállapításával igaza is volt.
A Vespucci 1931-re készült el, és eleve gyakorlóhajónak készült – ma is az. Ma is van fedélzetmester, aki síppal adja át a parancsokat, a vitorlavászon természetes anyagokból készült, … egyszóval minden úgy történik, ahogy régen volt.
Az Amerigo Vespucci ma is az olasz flotta része és fedélzetén jelenleg is folyik a kiképzés. A katonai célokon kívül a hajó nagyköveti szerepben is járja a tengereket, hirdetve az olasz mesterek tehetségét, munkáját és – szerintem leginkább – szépérzékét. Illetve van, amikor reprezentációs célokra vetik be: az 1960-as római olimpiára például a Vespuccival érkezett az olimpiai láng Görögországból Olaszországba, Siracusába; horgonyzott már Új-Zéland partjainál is, az America’s Cup-ra érkezve, vagy a portsmouth-i kikötőben, mikor a trafalgari csata felidézése volt a fő esemény. De egyszer tettek vele világkörüli utat is.
Tudom, hogy sok-sok ember kedvelte meg a Siena csapatát a Serie A-ban. Ehhez talán elég volt látni a fák árnyékában húzódó, összetákolt lelátókat, elképzelni a mögötte domboruló toszkán tájat. Szerintem is egy emberléptékű egyesületnek tűntek, ezért rokonszenveztem is velük. Illetve azért, mert a világ egyik legszebb városának gondolom Sienát.
Egy pénzügyőr lélekjelenlétén, talpraesettségén és felkészültségén múlott a kétéves, infarktust kapott kisfiú élete. A leccei származású egyenruhás ember látva az összegyűlt embereket, az édesanya segítségkérésére odasietett, helyet csinált magának, megnyugtatta a közvetlen környezetet, szívmasszázst adott, szájon át lélegeztette a kisfiút. A kiérkező mentők gyakorlatilag a helyszínen közölték a hírt, hogy a kétéves fiú magához tért. Később pedig az is kiderült, hogy semmilyen károsodás nem történt sem a szívben, sem az agyban.
A hírekből tudható az is, hogy a pénzügyőr, Andrea Stamerra nem sokkal korábban végzett el egy elsősegély-tanfolyamot.
November 25-én érkezett haza az első olasz – és egyelőre egyetlen – ebolás beteg. Láttam a képeket, amikor a repülőgépről egy teljesen zárt rendszerrel mozgatva a Spallanzani nevű római kórházba szállították. Óriási figyelem kísérte az eseményt, aztán sima ügyvitelre, apró hírekre váltottak a honlapok, az újságok.
Van itt az olaszfórumon egy hidas sorozat, a minap pedig láttam a neten egy olyan hidat, amelyiket lehetetlen nem megmutatni.
A helyszín Lucca megye, Toszkána. A csoda neve az Ördög Hídja, vagyis Ponte del Diavolo, hivatalos nevén a közelben lévő templom miatt Ponte della Maddalena. A középkorban épült a híd, azóta természetesen sokszor foltozták, leginkább akkor változott az összkép, amikor a kilencszázas évek elején még egy ívet tettek mellé egy sínnek helyet szorítva.
Az egyszerűen elkészíthető és nagyon finom édességek listája tovább bővül most, amennyiben eddig a zabaglione (zabaione) nem volt ott a lehetőségek között.
Magyar neve talán borhab lehetne, ennek az állítólag észak-olasz finomságnak. Hogy készítettük el? Kell hozzá narancshéj (mi kettőt kopasztottunk meg sokat erőlködve), finom édes bor (szűk 2 deci), tojássárga (3-4), porcukor (3 evőkanálnyi). A tojássárgáját szépen összedolgoztuk a cukorral, illetve hozzátettük a nehezen lereszelt narancshéjat (túl friss volt), majd ezt a masszát hozzákevertük a finom Tokajinkhoz.
Ez, így együtt került a finom meleg gőz fölé és ott kevergettük hosszabbacskán: mintegy 15 percet kézzel és 5-6-ot géppel. Jó befektetés volt: nagyon finom – később üvegtálkákba biggyesztett – vastag, u
gyanakkor könnyű krém volt az eredmény. Köszi Hegyi Barbara! Igen, neki kell köszönnünk ezt az élményt, mert nemrég kiadott főzős könyve (szép-szép személyes történetek is vannak benne) kezünkbe jutott és én rögtön kiszúrtam ezt az olasz könyvekben gyakran emlegetett édességet.
Hogy mikor és ki ette először ezt az édességet arról sok legenda született, egyet összefoglalok: egy kalandor megostromolta Reggio Emilia városát, majd miután bevette a falakat, embereit ráeresztette a városra, de ők csak némi borocskát, tojást, cukrot és illatos füveket találtak – utóbbi lett volna a narancshéj helyett –, ezeket jól összekeverték és leves gyanánt elpusztították. Ez történt állítólag 1471-ben a katonákkal és Giovan Paolo Baglionival, akit a nép Zván Bajounként emlegetett. Ők elégedettek voltak.
Mi is!
Ecomostro, ökoszörny, ökomonstrum, mondja az olasz az olyan épületekre, amelyek csak arra jók, hogy elcsúfítsák környezetüket. Gyakran ezek az épületek csak félig kész állapotban vannak, voltak. Ezeknek az ökoszörnyeknek, a híradókban gyakran szereplő mintapéldánya volt a Sorrento melletti szállodaváz.
1964 óta állt ott, 1964 óta voltak, akik védték a lerombolását ennek a szörnyűségnek. És – semmi meglepő – egy jogászcsapat továbbra is küzd, immár nem a felháborítóan ronda szállodaváz fennmaradásáért, hanem a busás kárpótlásért.
Magyarország gyakran megkapja – néha joggal –, hogy nem jól emlékszik a halottaira. A haláltáborokban elhunytakra különösen nem. A minap olvastam egy hírt, amelyik nagyon-nagyon meghökkentett: Amerika máig nyugdíjat fizet például a haláltáborok egyes odaszökött működtetőinek!
Erről a hírről jutott eszembe Herbert Kapplernek – aki többek között a római Gestapo vezetője volt a zsidók üldöztetése idején – története, mely szerint megállapítható, hogy Németország sem mindig az őszinte megbánás országaként működött.
Kappler első komolyabb feladata Hitler 1938-as római utazásának megszervezése volt, mármint biztonsági szempontból, majd Mussolini németek általi kiszabadításában is szerepet játszott – ez már ’43. Utóbbi év szeptemberében nevezték ki a római náci biztonsági szervezet elsőszámú emberének. Egyike első szörnyű feladatainak, 50 kiló arany begyűjtetése másfél napon belül, 200 zsidó ember életéért cserébe.
Október 16-án, ennek ellenére, több mint ezer zsidót deportáltak Németországba. Tizenöten tértek vissza.
Nevéhez inkább egy Róma melletti helyen (Fosse Ardeatine) történt megtorlás fűződik, ahol 335 civilt és olasz katonát mészároltak le a nácik.
1945 májusában Herbert Kappler miután megtudja, hogy rajta van a háborús bűnösök listáján Bolzanóban, feladja magát. 1948-ban pedig elítélik méghozzá életfogytiglani börtönbüntetésre. Ami biztos az az, hogy 30 éven át a gaetai katonai börtönben raboskodott.
Ilyen történetből a háború utáni Európában több is volt, ami viszont 1976-tól kezdődött, az párját ritkítja. 1976 márciusában Kappler már nem háborús bűnös az olasz illetékes miniszter döntése szerint, hanem hadifogoly, akinek lehetővé tették, hogy gyógyítása, kezelése egy római katonai kórházban történjék (Ospedale Militare del Celio). 1977. augusztus 14-én felesége segítségével, illetve valószínűleg még két ember hozzájárulásával autóval kimenekült az országból. Szépen elő volt készítve minden: a szobába gyakorlatilag mindenki beléphetett leszámítva a Kapplert felügyelő rendőröket. A szökést nem is ők vették észre, hanem az egyik gondozó nővér. De nem lenne érdemes eltévedni az aprócska részletek között: hogy a náci ezredes a csomagtartóban volt az olasz-osztrák határon, vagy a hátsó ülésen…
A lényeg az, hogy azóta is sokan úgy illesztik össze a mozaikdarabokat, hogy a német és az olasz állam megegyezett – akkoriban nagyon jó kapcsolatok voltak az ország vezetői és biztonsági szervei között a különböző terrorszervezetek (pl. Vörös Brigádok) felkutatása kapcsán. Az NSZK korábban is több lépést tett a külföldön lévő német foglyok, ez esetben egy náci vezető kiszabadítása érdekében. Aligha véletlen olasz részről a pár hónappal korábban történt átminősítés.
Az események után sok római az utcán mutatta ki elégedetlenségét Kappler szökése miatt, de immár nyilvánvaló volt, hogy az NSZK-nak nem kell kiadnia a náci ezredest.
Kappler 1978. februárjában halt meg, abban a rákos megbetegedésben, amiért a római kórházba kerülhetett. Az olasz wikipédia szerint a temetéskor többen náci karlengetéssel vettek búcsút tőle.
A történetnek van még egy igen különös, filmet is ihlető szála: Kappler még a római évek alatt üldözött egy ír Hugh O’Flaherty nevű papot (róla jelent meg pár napja magyar kiadásban a Bíbor és fekete), akinek legfőbb bűne zsidók, partizánok, különféle náciellenes emberek segítése, menekítése volt. A háború után ez a pap rendszeresen látogatta Kapplert a gaetai börtönben. Ennek eredményeként 1959-ben Kappler katolikus lett. Az ír pap (Gregory Peck) és a náci rendőrkapitány (Christopher Plummer) kapcsolatának bemutatása a fő témája a The Scarlet and the Black című kétrészes filmnek.
Így történt ez az NSZK és Olaszország között náci-ügyben, ez a történet jutott eszembe az amerikai náci-ügy kapcsán.
Idén kevés jutott mbembának az olasz partokból - bármilyen partokból -, mert még szebb élmények jutottak neki. Ugyanakkor egyik blogbarátjának (madbalee) nyári emlékei kegyetlenül megfogták. A kalábriai Cetraróban lifttel is le lehet menni a partra. Ezt kínálja a San Michele Hotel! Ezen képzelgek azóta is.
Balotelli rengeteg esélyt kapott az élettől, de csak a legritkábban tett valamit azért, hogy annak a közösségnek, amelyikben éppen él haszontalan tagja ne legyen. Hogy hozzátegyen valamit a sajátjából az egészhez. Gyakran arrogáns, még gyakrabban örömtelen, nagyképű és így tovább.
A Liverpool egy olyan klub, ahol a régieket tisztelik. Hatalmas szívvel játszó emberek fociztak ott, éppen ezért derék Balotellinknek a hozzáállása ott, abban a közegben nagyon kevés. Ezért cserélik le a 45-ös mezt egy 9-es Fowlerre!
Én azt kívánom Balotellinnek, hogy egyszer érjen el az a pillanat, amikortól tud csapatáért, környezetéért tenni, akkor majd lesz egy őszinte mosoly az arcán és rögtön boldogabb lesz!
Csíkszeredában sétáltam a szépen gatyába rázott főutcán. A kisváros megmutatta a világnak, pontosabban az arra kíváncsiaknak, hogy: Lám, itt is lehet egy szép, rendes sétálóutcát csinálni!
S ahogy az egy sétálóutcában illik, van ott olasz kávézó is. Évek teltek el, már nem emlékszem, hogy Palermo volt a neve, San Gennaro vagy Marco vagy valami hasonló… Olasz volt, s ez a lényeg!
A csíki bácsi két fiával megérkezett a kávézóba, utóbbiak ledobták magukat, a bácsi leült, azaz megpróbált leülni. Nehéz ügy volt, mert dereka nem ahhoz szokott, hogy kényelmeskedjen vele, hogy henyepózba vágja magát. Ebben a fészkelődésben találta őt a kávézó kedves pincérlánya, aki neki szegezte a kérdést: Mivel szolgálhatok Önnek?
A képen tényleg a szóban forgó bácsi ül
Matera lesz 2019-ben Európa kulturális fővárosa! Hetek óta figyeltem a híreket, vártam október 17-ét és szurkoltam ennek a csodálatos, réges-régről itt maradt városnak.
Esélyt érdemel! Nagy az elmaradás Materában is, Basilicatában is, például az infrastruktúrában és hatalmas a munkanélküliség. Gyakran emlegették Olaszország szégyeneként is a várost. Most úgy kellene kivitelezni ezt a fővárosságot, hogy maradjon meg a csoda, ugyanakkor fejlődjön is a város, hadd hozzon egy kis jólétet az itt élőknek!
Csodának gondolom ezt a 60 ezres várost például azért, mert ott sétálva nem látunk palotákat, magamutogató házakat, hanem egyszerűen csak sziklába vájt-vésett szerény házakat, melyek hasonlóak mind, de valamennyien teljesen különböznek egymástól. Csoda, mert valamikor ez a város az alá ásott ciszternák segítségével úgy gazdálkodott a vízzel, ahogy azt ma csak megkísérelni tudjuk. Csoda, mert… de főleg ebben a posztban már sokat-sokat ujjongtam erről a mesevárosról (az olaszfórum Matera címkéje alatt még vannak posztok).
Most mégis eszembe jut még valami: Matera most felkínálja az esélyt mindenkinek, hogy Olaszország kapcsán ne csak a néha már közhelyes tartományokról, városokról beszéljünk.
Hat város versenyzett a címért, a lehetőségért. Ravenna, Cagliari, Lecce, Perugia és Siena voltak a riválisok, valamennyien kitettek magukért, írják az újságok, írja a net, de Matera fölénnyel nyert a római szavazáson: a 13 zsűritagból 7-en úgy gondolták Matera érdemli leginkább a címet. Hat tag olasz volt, hét külföldi.
Tombolt a város az eredményhirdetés után, a polgármester sírva fakadt. Nyilván érzi mekkora lehetőség van a kezükben: a hírek szerint mintegy 30 millió euró mozdul meg Materában és környékén.
2019-ben Matera a bulgáriai Plovdivval egyetemben lesz Európa kulturális fővárosa. Pécs 2010-ben kapta ezt a rangot. 2023-ban ismét fogunk jelölni.
A lázas 60-as évek végén David Bowie megírta a híres Space Oddity című számát. Ennek olasz változata – szövegében, tartalmában rendkívül eltérő – az itt is hallható Ragazzo solo, ragazza sola. Persze, hogy sikeres volt akkor is, amikor megszületett – olasz nyelvi konzulens segítségével, egyébként – de most ismét szárnyra kapott Bernardo Bertolucci egyik új filmje által (Io e te, szó szerint: Én és te).
Nem is olyan rég hallgattuk itt az olaszfórumon: Mick Jaggert olaszul, Lucio Battistit németül és Máté Pétert is olaszul.
Nápolyt gyakran a kisebb és nagyobb tolvajlásokkal, gazemberkedéssel kapcsoljuk össze. De ugyanúgy eszünkbe juthatna róla az eredetiség és a jóindulat is. Az előre, mások számára kifizetett kávé, caffé sospeso után itt jelent meg a pizza sospesa.
A másnak fizetett kávé (caffé sospeso, szószerint: felfüggesztett kávé, coffee sharing, café en attente vagy suspendu) születéséről nem sokat tudni, csak ötletek vannak arról hogyan születhetett: Jókedvű ember otthagyta a pénzét? Valaki meghívta később érkező barátját?
A
másnak fizetett pizza története egyszerűbb. Egynápolyi negyedben két pizzakészítő, egy szakíró és egy szakember találta ki, arra gondolva, hogy a pizza – főleg a Margaréta pizza – is olyan sok nápolyi szemében, mint az eszpresszó: nem lehet megtagadni senkitől, attól sem, akinek éppen kevés a pénze.
Olaszország egyik büszkesége volt sok-sok éven át a Fiat (Fabbrica Italiana Automobili Torino). Jövő héttől azonban végképp kijelenthető, hogy esetükben nem olasz cégről van szó: a Fiat-részvények búcsúznak a milánói tőzsdéről és hétfőtől immár az Egyesült Államokban, New Yorkban jegyzik – 1903-tól voltak ott az olasz tőzsdén.
Odébb állt a Fiat!
Ez a könyv akkor született, amikor még egy-egy újságíró komolyan vette a szakmáját, vagyis hajtotta az igazságkeresés és a megismerés vágya. Könnyen lehet, hogy ez csak egy idealizált kép a 60-as évekről, de ,,A haszontalan nem” olvasásakor folyton az volt a benyomásom, hogy ez az ember, vagyis Oriana Fallaci kíváncsi a világra. S túl azon, hogy kíváncsi a világra, rengeteget tud a róla.
Utazás a nő körül, ez az itt emlegetett könyv alcíme. Azért ez, mert a könyv témája Fallaci utazása a világ 6 országába (Pakisztán, India, Kína – pontosabban Hong-Kong –, Japán, Indonézia, Egyesült Államok, s azon belül leginkább Hawaii-szigetek), hogy ott szétnézzen: mi is a helyzet nő-fronton? A kétnapos (gyorsan olvasóknak egynapos) olvasmányt jelentő könyvnek hihetetlen, majdnem felfoghatatlan részletei vannak. És egyetlen oldala sincs, ahol ne lennének új információk, remek történelmi, kultúrtörténeti utalások. Szóval, izgalmas egy könyv!
Talán az indiai rész fogott meg leginkább. Gyönyörű példáit hozta fel Gandhi csendes harcának, mikor nőkkel összefogva jutott eredményre, például a sóadó ellen, mikor nők milliói mondtak ellent az angol gyarmatosítók rendőrségének. Kicsit könnyebben mesélhető történet a szári védelmében mozduló nőké, akik az európai viseletek ellen azért szálltak harcba, mert a hazai szövetiparban – többek között szári-készítésben – érdekeltek a csőd felé közelítettek. Észt és szívet megbotránkoztató példa azoknak a nőknek az esete, akik halott férjüket követték a máglyára is. Élve. Történt ez a múlt század közepén is. Sőt, ha jól értettem Fallaci jelenlétében is.
Fallaci készített interjút Indira Gandhival, Kissingerrel, Arafattal,... itt éppen Khomeini ajatollahhal beszélget.
Szintén gyönyörű és történelmi utalásokban nagyon gazdag a kínai példa. Említettem, hogy igazából Hong-Kongban járt az olasz írónő, mert akkoriban nemcsak Tibetbe volt lehetetlen bejutni, hanem Kínába is. A kínai-hongkongi, mintegy ötven kilométeres határszakaszon utazva találkozott egy elkötözött lábú idős nővel, egy gyakorlatilag megnyomorított nővel. ,,Szóval, tizenöt évig soha nem engedték meg, hogy levegyem a kötést a lábamról, mivel másképp újra nőni kezd, így hát csak a testem nőt, a lábam egyre kisebb lett, és az anyámnak mindig kisebb cipőt kellett vennie, vagy a régiekbe pamutot kellett dugnia… A szépséghez hozzátartozik, mondták, hogy ne legyenek nagy idomaink.” A mellével ugyanezt tették. És sok-sok ezer példa volt erre. Így történt ez, és ez az embertelen hagyomány, mely a császárok Kínájában született tovább élt még sokáig, bár a kommunista Kína által hozott egyenjogúsító törvények ezt tiltották.
Inkább kedvesre sikerült a japán fejezet egyik része, ahol Fallaci utastársa, a fotós (Duilio), egy női kedvességre ácsingózó férfi elmegy egy gésa-estre, de ott csak bénázó sutaságokkal találkozik, semmi otthon majd elmesélhető nem történik vele. De ugyanitt szó van a második világháború utáni Japánról, ahol az amerikai katonák, a dzsi-ájok (GI, vagyis ground infantry-szárazföldi gyalogság) egy valóságos mennyországot találnak, és ezerszámra viszik haza a velük kedves, az otthoni lányoktól nagyon különböző mentalítású, egyáltalán nem emancipált nőket.
Érdekesek a háború utáni Japán életre, változásokra tett utalások: MacArthur tábornok a japán császárt, Hirohitót szállodaszobájában fogadta, majd a város utcáin kellett sétálnia, mármint a császárnak, hogy megmutassa a japán embereknek, hogy nincsen bizony semmilyen isteni benne.
Így történt Oriana Falaccival! A firenzei írónő élete során (1929-2006) rengeteg sikert ért el, ismertsége határtalan volt (az olasz wikipédia szerint 12 könyvét 20 millióan olvasták), mára viszont alig-alig emlegetik nevét, pedig szerintem maradandót írt ezzel a könyvével is. Korábban a ,,Levél egy meg nem született gyermekhez” könyvét olvastam, az szintén megmarad nekem. Ez megint!
Sőt, már be van tárazva az Insallah is.
Oriana Fallaci: A haszontalan nem (Il sesso inutile), Kozmosz, 1963, fordította: Székely Éva, magyar kiadás: 1968.